Orosz lét az észt vidéken

2019. december 19.
Benkő Lilla
Egy birodalom uralkodó népéből egy független kis ország hátrányos helyzetű kisebbségévé válni nem csekély változás: az észtországi oroszok és a többségi társadalom között lassan alakul csak a harmónia. De azért alakul – derül ki az észt vidékről született riportunkból.

Milyen az élet, ha az ember egy kis balti állam még kisebb közösségéhez tartozik? Hogyan élnek a Szovjetunió „örökösei” Észtország északkeleti részén, az orosz határ mentén? Hasonlítható-e helyzetük a mi szórványban élő magyar testvéreinkéhez?

EGY ÉV AZ ÉSZAKI VÉGEKEN

E cikk szerzője egy évet töltött önkéntes munkával az észtországi vidéki orosz közösségben. Mivel az önkénteskedni vágyó magyar fiatalok elsődleges európai úti célja nem az egykori szovjet tagköztársaságok világa, nem volt túl nagy verseny az orosz határ menti kisvárosok óvodáiban végzett munkáért. Az első időszakban, 2018 őszén két hónapot töltöttem Narvában, az ország harmadik legnagyobb, egyben legoroszosabb településén: a várost csupán egy híd választja el az oroszországi Ivangorodtól, és az épületek stílusjegyei is tökéletesen hozzák a szovjet hangulatot.

A KISEBBSÉG NEGYEDE HÁTRÁNYOS HELYZETBEN

2019-es adatok szerint 1,3 millióan laknak Észtországban, amelyből 907 ezer (68 százalék) az észtek aránya. 328 ezer főt, vagyis az ország lakosságának 25 százalékát teszi ki az orosz kisebbség, sőt a lakosság 30 százaléka vallja első nyelvének az oroszt. Az arányok nem változtak az 1991-es függetlenedés óta. Az oroszok Tallinnban és az ország északkeleti peremén élnek nagy számban. 1992-ben még Észtország lakóinak 32 százaléka nem rendelkezett állampolgársággal, ez a szám mára jelentősen csökkent, de több mint 6 százaléknak – gyakorlatilag az orosz kisebbség negyedének – továbbra sincs észt állampolgársága, másodrendű lakosként él a kis EU-s tagállamban.

November közepén aztán átköltöztem Kohtla-Järvébe, a Narvától nagyjából ötvenpercnyire fekvő, a maga harmincötezres lélekszámával szintén nagyvárosnak számító észt–orosz településre, mivel az egyik helyi óvodában volt a szolgálati helyem. Kohtla-Järve öt közigazgatási egységre oszlik, amelyek elszórtan helyezkednek el Ida-Viru megyében. A szétszórtság következtében érdekesen keverednek az észt és orosz elemek: a város északi és déli része közé beékelődött Jõhvi, a megye központja, orosz városrészektől körülölelt, apró észt bástyaként. Természetesen Jõhviben is hallani orosz szót, és a boltos asszony itt is megérti a „Здравствуйте!” (zdrasztvujtye) üdvözlést, de jobban örülnek, ha az észt verzió, a „Tere!” hagyja el az ember száját. A Kontserdimaja, amely kulturális eseményeknek, színházi előadásoknak és koncerteknek ad otthont, szintén inkább az észt nyelvű közönséget szolgálja ki; és észt nyelvű iskolákból is több van itt, mint a tőle mindkét irányban tíz-tizenöt percnyire fekvő Kohtla-Järve városrészeiben.

Észtországban azonban egyedül az észt a hivatalos államnyelv, amit a nagyrészt orosz anyanyelvűek lakta északkeleti régióban is tudomásul kell venni. Bár a Szovjetuniótól csak 1991-ben vált el a balti állam, az észt nyelv már 1989-ben hivatalos lett, noha a polgárok hivatali eljárások során az oroszt is használhatták. Idővel egyre szigorodtak a korábban még megengedő nyelvtörvények, mígnem az 1999-es módosítás már a magánszférában is kötelezővé tette volna az észt használatát – azonban ezt a rendelkezést 2000-ben a törvény újabb módosításával eltörölte a parlament az Európai Bizottság véleményét követve.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés