Minden az imával kezdődik
A köztársasági elnök látta vendégül a Sándor-palotában, úti beszámolókat tart, tele van önnel a sajtó – mind a bangladesi missziónak köszönhetően. Jól bírja a nagy közérdeklődést és a vele járó sok szereplést?
Áder János a bangladesi orvosmisszió teljes csapatát hívta díszvacsorára, oda voltam hivatalos, nagyon megtisztelő volt. Az utóbbi időben valóban rengeteget szerepelek a médiában, már kicsit menekülök is előle, bár hozzá is szoktam, és azért a legfontosabb felkéréseknek igyekszem eleget tenni. A köztársasági elnökkel való találkozáson különösen jólesett, amikor a hozzánk intézett köszöntőjében Korányi Sándort, a magyar orvoslás történetének egyik iskolateremtő egyéniségét idézte. Ő fogalmazta meg, amit én is vallok: az orvostudományban egyetlen igazság van, a tudásnak és az emberszeretetnek az igazsága. Minket is e kettő vezérel, amikor elvállalunk egy ilyen kivételes feladatot.
Minden napját azzal kezdi, hogy a munkaideje előtt egy órát boncol. Hogyan jött ez a napi rutin?
Érdekesen indult. Orvosi pályám kezdetén súlyos koponya- és gerincsérülésekkel foglalkoztam mint neurotraumatológus, aztán később a tradicionális idegsebészet felé fordultam. Az előbbi makro-, az utóbbi pedig mikrosebészet – a kettő közötti különbség, hogy az előzőt kezdő asszisztensként nagyjából el lehet sajátítani, több ezer műtét után meg lehet tanulni, a mikrosebészetet viszont nem. Az egyemberes, kétkezes munka. Az évek múlásával szembesültem azzal, hogy időnként jönnek olyan betegek, akikről az egyetemi klinikák már lemondtak, én viszont úgy éreztem, meg lehetne őket még operálni. Ilyenek általában a kiújuló rosszindulatú agydaganatban szenvedő emberek, olyan betegek, akiknek már csak három hónapot vagy fél évet adnak. Nem tudtam elfogadni, hogy ezekről a betegekről lemondjunk, ám nem volt meg a tapasztalatom ezekhez a mikroszkópos műtétekhez.
Akkor egyszer csak jött egy beteg, akinek már másodszor vagy harmadszor újult ki egy rosszindulatú daganata, mindenhonnan elküldték azzal, hogy inoperábilis. Nagyon megsajnáltam. Imádkoztam, és az imádságban megszólított a Szűzanya, hogy menjek a boncterembe gyakorolni. Akkor elvégeztem hat rágyakorló műtétet egy friss elhunyton, és nagy kínszenvedéssel, de megcsináltam a műtétet. A beteg nyolc hónapig élt még. Fölismertem a bonctermi munka különleges lehetőségét, és elkezdtem rendszeresen gyakorolni. Akkor még csak heti kétszer jártam, aztán 2007-ben a János-kórházban már gyakorlatilag mindennap lementem boncolni.
