A szegények és a cigányság a legnagyobb nyertesek

LETÉRÉS A GÖRÖG ÚTRÓL

A 2008-as világgazdasági válság során bajba kerülő országok közül azok, amelyek a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) kértek segítséget, vagy a német politikusok jóindulatától függtek, rákényszerültek a megszorító intézkedésekre. Ez azt jelentette, hogy a kiszolgáltatott kormányok a külföldi szervezetek követeléseivel összhangban befagyasztották vagy csökkentették szociális és jóléti kiadásaikat. A kormányoknak hitelező nemzetközi nagybefektetők ugyanis viszont kívánták látni kölcsönadott pénzüket, ezért próbálták elérni, hogy a pénzügyi segítség fejében a kormány ne a hazai munkavállalók és családok jólétéért tegyen, hanem akár a családok jövedelmeinek csökkenése árán is biztosítsa az adósság törlesztését.

A közgazdászok belső leértékelésnek nevezik e követelést, ami arra utal, hogy az ország a versenyképességét a valutája leértékelésével nem tudja helyreállítani – hiszen az euróövezet tagjaként elveszítette pénzügyi szuverenitását –, ezért más úton, a költségek, például a bérek, és így a termékek árainak csökkentésével válhat versenyképesebbé a nemzetközi piacon. Görögországhoz hasonlóan Magyarország számára is megszorításokat javasolt a neoliberális közgazdászszakma. Ezzel hazánk a spekulatív viselkedésükkel – például devizahitelezés formájában – a válság előidézéséhez hozzájáruló nemzetközi tőketulajdonosok helyett arra az egyébként is fogyatkozó munkavállalói csoportra terhelte volna a válság költségeit, amelyet a 2002 és 2010 közötti időszak pénzügyi értelemben kivéreztetett a stagnáló reálbérekkel.

Ennek tudatában kért a magyar kormány 2010 után átmeneti engedményeket az Európai Uniótól, hogy a megengedettnél magasabbra növelhesse a költségvetési kiadásait. Brüsszel ezt a hagyományos és bizonyítottan sikeres gazdaságélénkítési eszközt nem engedélyezte egy mély recesszió idején, ezért kényszerült rá Magyarország, hogy kilépjen a neoliberális nemzetközi gazdaságpolitikai keretrendszerből.

TEHERELOSZTÁS

A 2010-ben hatalomra kerülő kormány új egyensúlyra és új közteherviselésre törekedett egy olyan országban, ahol az emberek számottevő része inaktív vagy munkanélküli volt, a külföldi vállalatok a magyar stratégiai ágazatokat megszerezve hazautalták profitjuk jelentős részét, az infláció elszabadult, a gazdaság növekedés helyett zsugorodott, az államadósság és annak terhei pedig lassan agyonnyomták a termelő gazdaság és a dolgozó családok „maradékát”. A költségvetési stabilitás megőrzését tehát úgy kellett megvalósítani, hogy az előző ciklusok által ütött közpénzügyi lyukakat a kormány ne a magyar középosztály maradékának elsorvasztásával tömje be. Ezért került sor arra, hogy a szocialista kormányok idején – e kabinetekkel hallgatólagos szövetségben – az országot devizaadósságba és ingatlan-árrobbanásba hajtó külföldi banktőkét és a rendszerváltoztatás után valódi értéke töredékéért privatizált, extraprofitot termelő magyar vagyont szerző külföldi befektetőket, a stratégiai szektorok külföldi vállalatait bevonják a méltányos adófizetésbe.

E törekvés mérföldköve, hogy az új magyar gazdaságpolitika 2011 óta családonként átlagosan évi félmillió forintot vett el az országot adósságból működtető szocialista elit nemzetközi szövetségeseitől, a globális felső tízezertől, hogy a magyar családok részére csoportosítsa át. A nagyvállalatoktól többet vont el a különadókkal, a családoknak és a dolgozó embereknek pedig többet adott – egyebek között az egykulcsos személyi jövedelemadón, a családi adókedvezményeken, a családok otthonteremtési kedvezményein és az ingyenes iskolai étkeztetésen keresztül. Ezzel érte el a kormány, hogy megérje Magyarországon dolgozni – a Központi Statisztikai Hivatal tavasszal publikált népmozgalmi adataiból pedig kiderül, hogy évek óta először pozitív a nettó migrációs egyenleg, már több magyar jön haza, mint amennyi külföldre költözik. Magyarország jól kezelte a válságot, Görögország adósgyarmat lett – foglalta össze korábban mindezt a Makronómnak Christian Anton Smedshaug norvég elemző, az Oslói Egyetem tanára.

A MAGYAR POLITIKA TÁRSADALMI STÁTUSZT AD A CIGÁNYSÁGNAK

A kabinet intézkedéseinek köszönhetően a legszegényebbek jövedelmei nőttek a legnagyobb mértékben a 2010-es kormányváltással, derült ki korunk egyik leghíresebb egyenlőtlenségkutatója, a szerb-amerikai Branko Milanović június 24-én  a Twitteren megosztott számításaiból. E vélekedéséhez csatlakozott a Budapesten járva csak a Makronómnak nyilatkozó világhírű közgazdász, Lord Robert Skidelsky, aki szerint a kormány munkapiaci programokkal fantasztikus mértékben segítette a cigányságot, hogy beillessze a rendszerbe. „Amennyit erről tudok, a magyar romapolitika nagyon sikeres” – mondta. „A kritikusoktól csak azt halljuk, hogy Orbán megvesztegeti és megvásárolja a romákat. Pedig dehogy vásárolja meg! Végre valamilyen státuszt szereznek a társadalomban. Sok jó magyar gazdaságpolitikai megoldást látok, amelyet támogatnék.  De Nyugaton, Nagy-Britanniában és az USA-ban nem tudnék olyan véleményt publikálni, hogy Orbán gazdaságpolitikája jó, mert meg se hallgatnának” – jelentette ki a Makronómnak, hangsúlyozva, hogy a kritikusok a gazdaságpolitikából is csak a politikát látják, ezért nem hajlandók észrevenni a tényeket.

2010 ELŐTT A SZEGÉNYEK VESZTETTÉK A LEGTÖBBET

Milanović ábrája szerint 2007 és 2009 között a magyarok legszegényebb öt százalékának reáljövedelme nagyjából 20 százalékkal csökkent, a társadalom alsó harmadának jövedelme pedig 10 százalékot meghaladó mértékben esett. Ezekben az időkben minden társadalmi csoport jövedelme csökkent vagy stagnált. 2012-2013-tól a kormány új, még határozottabb gazdaságpolitikai irányt hirdetett meg. Milanović eredményei szerint ez a gazdaságpolitikai elegy – amely évi félmillió forintos átcsoportosítást jelentett a családokhoz – egészen hirtelen lépett működésbe. 2012 és 2015 között a legszegényebb öt százalék jövedelme inflációval korrigálva közel 80 százalékkal nőtt, és a legalsó harmadba tartozók között is 30–80 százalékos emelkedés volt megfigyelhető. A negyvenediktől a nyolcvanadik percentilisig – őket nevezhetnénk középosztálynak – az egy háztartástagra (rájuk vonatkoznak a számítás alapjául szolgáló adatok) jutó felhasználható jövedelem reálértékének növekedése egyenletes, több mint 25 százalékos volt, a legmagasabb jövedelműek esetében pedig a legalacsonyabb, 20-25 százalékos jövedelemnövekedést mutatnak a statisztikák.

MILANOVIĆ SZERINT A SZEGÉNYEK JÁRTAK JÓL

A témában rengeteget publikáló közgazdász számításaiból úgy látszik, Magyarországon a gazdasági növekedés nem elvont, papíron létező fogalom, hanem végre minden jövedelmi réteg részesülni kezdett belőle 2010 után. Különlegesnek számít  – és ezt az egyesek által baloldalinak tartott Milanović is megjegyzi –, hogy 2009 és 2012 között már mindenki előrébb lépett kicsit Magyarországon, 2012 és 2015 között pedig relatív értelemben a szegényeknek jobban kedvező gazdasági növekedést látunk. Ezt ő pro-poor, azaz szegényeket támogató, inkluzív növekedésnek nevezi (helyesebb lenne munkapártinak nevezni, mert alapvetően a munkához kötődik a társadalmi előrelépés). Meg kell jegyezni, hogy a leggazdagabbak körében kisebb, 5-10 százalékos növekedés abszolút értékben, pénzben mérve akkora vagy nagyobb összeg is lehet, mint a legszegényebbek esetében 50-100 százalékos növekedés. A közgazdász egy olasz követője kommentben azt fűzte hozzá, hogy „a magyar kormány 2011 és 2014 között végrehajtott politikája és annak hatásai pontosan azok, amiket az ember a szociáldemokráciától vár. Tankönyvi példaként is használhatnánk.” Mindebből az is következik, hogy Magyarországon sikerült megakadályozni a jövedelmi egyenlőtlenségek elszabadulását, és korábban nem látott mértékben sikerült csökkenteni a szegénységet is.

MÉG AZT IS A JOBBOLDAL MUTATJA MEG, MERRE VAN A BAL

Úgy tűnik tehát, hogy a Fidesz sikerének titka jelentős részben az, hogy a szocialistákkal szemben képes volt megmutatni a magyaroknak, hogyan néz ki egy olyan nemzeti gazdaságpolitika, amely nem a külföldi nagybefektetőknek, hanem  a magyar munkavállalóknak kedvez. A rezsicsökkentéssel, a devizahitelesek megsegítésével, a teljes foglalkoztatottság elérésével, a minimálbér, illetve a garantált bérminimum növelésével az elmúlt évtized legalacsonyabb szintjére csökkent Magyarországon a súlyos anyagi nélkülözésben élők száma.

Eközben az Index a GKI Gazdaságkutató Zrt. elemzésére hivatkozva – ez az az intézet, amely többször komolyan alulbecsülte a magyar gazdasági növekedést, és amelynek vezetője, Vértes András neve MSZP-s miniszterelnök-jelöltként is felmerült – írta azt, hogy a szegények bukták a legtöbbet a Fidesz kormányzásával. „Minél többet keresel, annál jobban kedvezett neked a Fidesz-kormány” – írta a G7 gazdasági blog is, csatlakozva a 2010 után a legszegényebbek pártfogóiként feltűnni igyekvő megszólalókhoz, akik így tovább táplálják a „fizessenek a gazdagok” Rákosi-korból ismert és a magyar szocialisták által újramelegített piacgazdaság-ellenes üzenetet, olykor a bérnövekedés hiánya miatt keseregve, máskor a gyors bérnövekedés magyar kisvállalatokra gyakorolt negatív hatásai miatt aggódva.

Milanović egyébként korábban maga is megjegyezte, hogy ma számos médiumban és tudományos fórumon bőven elegendő Orbán, Trump, a nacionalizmus és a veszély szavakat különösebb mondanivaló nélkül, lazán egymás mellé szerkesztve kéziratokat készíteni, ez ugyanis már legalább félsiker a „szakmában”.

A MAGYAR GAZDASÁGPOLITIKA NEM TANKÖNYVBŐL SZÜLETIK

Úgy látszik tehát, hogy közelebb került a magyar gazdaság egyfajta egyensúlyhoz a munkavállalók és a munkaadók, a társadalom alacsonyabb és magasabb jövedelmű tagjai között. A társadalmi csoportokat szembeállítani igyekvő elemzéseket a magyar gazdaságpolitika azzal tudja cáfolni, hogy megtalálja azokat az értékeket, amelyekben a legkülönbözőbb érdekű csoportok is egyetértenek – hogy több munkával, befektetéssel és erőfeszítéssel messzebbre lehessen jutni.

Emiatt a magyar gazdaságpolitikát az emberek által vallott értékek, nem pedig gazdasági iskolák és ideológiák felől érdemes megközelíteni, így kerül egymással egységbe a közmunkaprogram és az egykulcsos adó, amely a közgazdászok ideológiai skálájának két végpontján szerepelne. Mint a konzervatív-liberális Lord Robert Skidelsky a Makronómnak elmondta, a magyar gazdaságpolitika képes volt hallgatni a józan paraszti észre, és félretenni bármiféle gazdasági ideológiát.

Branko Milanović ábrája alapján ennek eredménye az, hogy a szegények 2010 után az azt megelőző két évvel ellentétben nem a gazdaságpolitika vesztesei, hanem a fő nyertesei lettek. Magyarázatot jelenthet ez arra a jelenségre is, hogy miért a legszegényebb térségekben a legnagyobb a kormánypártok támogatottsága.

Címlapkép: GETTYIMAGES / ROBERTO RICCIUTI.