A politikai hagyomány hiányáról

2019. október 28. 12:50

Csizmadia Ervin
Mandiner
Nagyon úgy tűnik, hogy a múlt a magyar jobboldal számára mintha túlságosan is irodalmi múltat jelentene, s csak mellékesen politikai múltat.

Veszprémy László Bernát nagyon érdekes cikket írt a Mandinerre Wass, Tormay és a többiek – mit kezdjünk az irodalmi árokásással? címmel.

A szerző azt igyekszik – és sikerrel – bizonyítani, hogy a jobboldali közönség nem kis része voltaképpen beleszorul a számára ikonikus szerzők (Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cécile és Nyirő József) körüli csatározásokba, és e mellett nem marad érzékenysége a múlt más fontos kérdéseire. Látható módon a kiegyensúlyozott elemzés szándékával ezt írja például: „Amilyen vehemenciával támadják a szerzők életét gyakran semmilyen szinten nem ismerő baloldali publicisták ezt a négyest, ugyanolyan lelkesedéssel védi meg őket a jobboldal, mindenfajta eltérést, különbséget és egyéni jellegzetességet elmosva a szerzők között”. Majd kicsit később így folytatja: „védelmezésük során az egybemosásuk éppen annyira káros, mint az őket érő alaptalan vádak”, mert a négy szerzőnek nagyon különböző volt a viszonya magához a Horthy-rendszerhez, a nácizmushoz, a nyilasokhoz és sok egyéb kérdéshez.

De itt jön az igazi érdekesség: „A fenti eltérések persze mind láthatatlanok, ha pozitív előjellel ellátott, jobboldali négyesfogatként tekintünk ezekre a szerzőkre. Mit is gondolunk akkor a két háború közötti társadalomról? A dualizmusról vagy Trianonról? A múlt század során tapasztalt antiszemitizmusról vagy a kommün okairól? Esetleg a német megszállásról és a nyilasokról? A jelek szerint semmit, hiszen akkor nem lenne egyszerre felvállalható négy ennyire eltérő nézeteket valló szerző. A fenti négy szerző kritikátlan méltatása lehetetlenné teszi koruknak és hibáiknak megértését, de akár a magyar jobboldal identitásának józan meghatározását”. 

A gondolkodási irány jó, hiszen valóban az a kérdés, és a felé irányítja az olvasó figyelmét:. mi van az irodalmi vitákon túl?

Nos, az irodalmon túl a politika van.

S az, hogy Veszprémy cikke egyáltalán megíródott, számomra a jobboldal egyik lényegi problémáját jelzi: a politikai hagyomány bizonytalanságát. Tünetértékű ugyanis, hogy a magyar jobboldal, ha történelmi témák kerülnek szóba, irodalmi kérdések körül forog. A felsorolt szerzők irodalmárok – mellékes most, hogy milyen minőségűek. Egy politikai irányzatnak azonban (mint amilyen a magyar jobboldal) identitását nem régi irodalmi figurákhoz való viszonyon keresztül kell meghatároznia. Végeláthatatlan és megnyerhetetlen vita, hogy a fenti négy irodalmi alak közül ki volt kinél antiszemitább vagy ki volt kinél magyarabb. Ezzel szemben ami valóban fontos, az a politikai hagyomány megalapozása.  

Veszprémy is ír arról, hogy a mai jobboldalon valamilyen képnek lennie kellene a dualizmusról és a Horthy-rendszerről. De vajon mennyire ismeri e két korszakot a hazai jobboldalnak az a része, amely a politikát szellemi oldalról formálja? Nyilvánvaló, hogy nem az átlagos választókról van szó, hiszen az átlagos választók jellemzője, hogy általában nincsenek jól tájékozódva.

De mit gondol a magyar jobboldali értelmiség egyrészt a dualista korszak, másrészt a két háború közötti időszak politikai hagyományairól?

A politikai döntéshozatalról? A parlamentarizmusról? A pártpolitikáról? A politika és a társadalom kapcsolatrendszeréről? Azaz vastagon politikai kérdésekről. 

A dualista korból Széll Kálmán a 2010-es évek elején előkerült? Hová tűnt? És ha előkerült, mi okból került elő? Ha eltűnt, miért tűnt el? És hogyan áll a jobboldal más korabeli politikusokkal?

A korszak tele van szerzőkkel, akik például liberalizmus és nemzeti elv társításáról írnak. Az illiberális mai önmeghatározás hogyan viszonyul a magyar gondolati hagyomány e rétegéhez? Felvállalja a mai jobboldal a régi nemzeti liberális hagyományt, avagy a mai korszak igényei szerint ezt is meghaladja, s ahhoz a katolikus-keresztény politikai hagyományhoz kapcsolódik, amely a 19. század végén a nemzeti liberalizmusnak is kritikusa? Aztán itt van a két háború közötti politikai hagyomány, benne egy nagyon masszív dualizmus-kritikával (s nem csak Szekfű Gyula híres könyvére, a Három nemzedékre gondolok). Vajon a ebből a kritikából mi vállalható és mi nem? Történtek kísérletek korábban mondjuk Klebelsberg alakjának előtérbe helyezésére és az ő politikai hagyatékának felvállalására, de ez is mintha leállt volna. 

Kívülről

nagyon úgy tűnik, hogy a múlt a magyar jobboldal számára mintha túlságosan is irodalmi múltat jelentene,

s csak mellékesen politikai múltat. Ez azért is meghökkentő, mert ugyanakkor a kormányoldal magát a történelmi múlt (szinte egyedüli) ismerőjének és hiteles tovább vivőjének tekinti. Ehhez képest meglepő, mennyire kevéssé van jelen ebben a múltszemléletben az a gazdag gondolati hagyomány, amely 1867 és 1945 között felhalmozódott. 

Mindez persze végső soron egy még általánosabb problémához vezet el. Nevezetesen oda, hogy az egész magyar társadalom tudatában a politika még ma is az irodalmon átszűrten jelenik meg. Gondoljunk csak a magyar vátesz-költőkre és írókra, mint a fennálló viszonyok szenvedélyes ostorozóira. Én például így tanultam az iskolában, s gyanítom, ma sem nagyon van másképpen.

Azaz: a politika, mint önálló szabályokkal, normákkal rendelkező professzionális mesterség feltehetően ma sincs kellően jelen a létező nemzedékek fejében, ezért a politikát nem feltétlen annak normái felől, hanem irodalmi alkotások által közelítik meg. A politológus ilyenkor egyet tehet: szóvá teszi, hogy a politika és az irodalom két külön szféra. Ha a politikát jobban akarjuk érteni, forduljunk talán a politikához. Ugyanez áll arra is, ha egy politikai irányzat a maga identitását kívánja megalapozni. 

Összesen 45 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Amíg a politika "professzionális mesterségét" olyan figurák gyakorolhatják Magyarországon, mint Hadházy, Tordai, Fekete-Győr, Vadai, Ujhelyi vagy Gyurcsány, jó ízlésű ember inkább az irodalmi alkotások felől próbál közelíteni. Bár fentiek is egy irodalmi hagyomány, az abszurd (dada) megtestesítői.

Ervin!

Elemeznéd, már csak a kiegyensúlyozottság kedvéért, hogy szerinted mit jelent a múlt a baloldal számára, mint identitásképző, s milyen posztamensre épül?

Hogyan értékeled a Rákosi és Kádár korszakot ebből a megközelítésből? Van otthon az ebből az időszakból származó szöveggyűjteményed, hogyan értékeled az akkori kultúrpolitika múlthoz való viszonyulását, az akkori irodalmi ikonokat?

Csak egyszerűen kíváncsi lennék a véleményedre. S még egy, szerinted miért lett két írószövetség? Persze lenne még jó néhány kérdésem, de most elég ennyi.

de azért maradt még egy. Hogyan értékeled azt, hogy egy színvonalas baloldali, de politikailag vállalhatatlan írónál, alkotónál természetes a politikai arculat és az alkotói tevékenység szétválaszthatósága, míg a jobboldaliak esetében ez tilalmas.

Említett "urak" leltárszerű pontosságú felsorolását rád hagytam. És nem is kellett csalódnom. Köszönöm!

Már elfelejtetted Gulyás Gergely nyilatkozatát, a kormány nem foglalkozik ilyen kérdésekkel, beszélje meg a szakma egymás között. A kormány nem támogat semminemű kultúrharcot, lásd Szakács Árpád néhány írását.

Kérdéseidet megbeszélheted Vajda Miklós Üllői úti szellemi műhelyében. Persze azért moroghatsz, demokrácia van.

A "Horthy fasizmus" által befogadott idegen menekültek története Braham szerint:

Forrás: Randolph L. Braham: A magyar holocaust, első kötet, Gondolat, 1988, 88-89.old.

“A legelső (zsidó) menekültek (Magyarországra) Németországból érkeztek, nem sokkal azután, hogy a nürnbergi törvényeket 1935-ben elfogadták. Őket követték már jóval nagyobb számban osztrák zsidók az 1938-as Anschlusst követően, amely a Harmadik Birodalmat Magyarország tőszomszédjává tette. Egy évvel később a Németországhoz csatolt Cseh-Morva Protektorátusból menekültek a zsidók, majd Csehszlovákia feldarabolását követően a függetlennek nyilvánított szlovák bábállamból.

Ezek a német, osztrák és protektorátusbeli menekültek viszonylag jómódú emberek voltak, és vagy rokonaik éltek Magyarországon, vagy üzleti kapcsolatok fűzték őket Magyarországhoz. Így azután nemigen igényeltek anyagi támogatást a magyarországi zsidó szervezetektől.”

„Kisszámú lengyel zsidó menekült még a második világháború kitörése előtt Magyarországra. Főként Galíciából jöttek, hogy egyrészt jobb gazdasági körülmények közé kerüljenek, mint aminők közepette odahaza éltek, másrészt megelégelték a lengyelországi egyre elviselhetetlenebb antiszemita légkört. Nagyobb tömegben akkor érkeztek, amikor 1939 szeptemberében a nácik (és a szovjetek) szétzúzták Lengyelországot. Elsősorban náciellenes beállítottságú értelmiségiek érkeztek, azután a szétvert lengyel hadsereg Magyarországra menekülő katonái között is voltak zsidók. Körülbelül 140-150,000 lengyel katona keresett menedéket Magyarországon az összeomlás után, soraikban 5-15,000-en lehettek zsidók. ...

Érdekes, a túlélő másként látja:
"Amikor a zsidók rendszerszerű üldözése elkezdődött, azt nem a németek, nem a magyar kiszolgálóik hajtották végre, hanem - a legmeglepőbben - maguk a zsidók."
(Tivadar Soros: Masquerade, Arcade Publishing, 2001, 16, old.)
Az apa emlékirataiból.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés