A megállt idő: utazás Ukrajna mélyére I.

2019. szeptember 7. 9:39
Égig érő szovjet falanszterek árnyékában csillogó aranykupolás templomok, málló betonfalak között csendben pusztuló Ladák, máig élő szocialista retró és újgazdag vadkeleti vadkapitalizmus egymás mellett: Ukrajna mélyére hatoltunk. Útirajzunk első része!

Ahogy a repülőgép az alacsonyan szálló felhők alá ereszkedik, láthatóvá válnak a végtelen lakótelepek: tizenplusz emeletes házak mindenfelé, imitt-amott egy kis tó, parkocska, az egyik telep közepén egy templomtorony aranylik. Egy éles forduló a Dnyeper keleti partján fekvő, égig érő házak fölött, pár perc múlva érkezés a zsuljáni repülőtér rövidke betoncsíkjára. A futópályáról levezető gurulóút mellett valaki manufakturális keretek között igyekszik szétbontani egy jobb sorsa érdemes Boeinget, kicsivel odébb leharcolt Antonovok, Jakovlevek és persze KrAZ-ok, GAZ-ok és Ladák pusztulnak csendben. A könnyűszerkezetes terminálépület faláról az egykori ökölvívó világbajnok, Vitalij Klicsko integet, alatta a felirat: Üdvözöljük Kijevben!

A foci-EB kedvéért rendbehozott terminált elhagyva

Kijev egész pályás letámadásba kezd,

egy zsigulis taxis ajánl fuvart a város felé párszáz hrivnyáért, miközben a hiányzó zebra helyén próbáljuk átverekedni magunkat az út túloldalára, ahol a város felé közlekedő troli megállóját sejtjük. Ledobjuk a táskákat, várjuk a trolibuszt, közben néha-néha megáll a megállóban egy-egy sárga marsrutka. Bizalmatlanul nézek a láthatóan rossz bőrben lévő járgányokra, még nem utaztam ilyennel, a marsrutka-szüzesség meg nem olyan dolog, amit mindenáron el akar veszíteni az ember. Jön egy troli, felszállok, megkérdezem a sofőrt, hogy a metró felé megy-e, kiszáll a fülkéből, elkezd kiabálni, hogy a kalauznál kell jegyet venni, megkérdezem még egyszer, még jobban kiabál, a szöveget nem értem, csak a lényeget, hogy ez nem a mi trolink.

odadobja a hét hrivnyát a vezetőülés mellé leterített szőnyegre

 

Nem sokkal később már a 302-es marsrutkával zötyögünk a város felé: megértem, hogy a marsrutka nem valami egzotikum, hanem közlekedési eszköz, együtt préselődik rajta a légiutas-kísérő, az üzletember és a kiskatona is – ez utóbbiból meglehetősen sok, hiszen, bár ezt nyugaton nagyjából kezdjük elfelejteni, Ukrajnában most is háború van.

Azt már az orosztanárom is mondta, hogy

keleten másképp megy az interakció

a tömegközlekedési járművek személyzetével, mint itthon: míg idehaza a leglecsúszottabb BKV-ellenőr is megjegyzi, ha nem köszön neki az ember, Kijevben minden ilyesmit el lehet felejteni.

Némán felszáll az ember, odadobja a hét hrivnyát a vezetőülés mellé leterített szőnyegre és helyet foglal, csak akkor kell a sofőrhöz szólni, ha le akarunk szállni, de többnyire az is elég, ha csak odaállunk az ajtóhoz.

annak a szerencsétlen sorsú posztszovjet országnak a mintájára robbant le, ahol található

 

Persze nem mindig. Egy másik napon a nagy honvédő háború hőseinek tiszteletére emelt emlékkomplexumot szerettük volna megnézni, ahová marsrutkával kellett menni, de valahogy nem működött a kémia köztünk és a sofőr között, úgyhogy a kisbusz megállás nélkül átrepített bennünket a Dnyeper túlpartján található bjereznjaki lakótelepre, ami ugyanúgy fémből és vasbetonból épült, mint az emlékmű, de kicsit kevésbé esztétikus és az útikönyvek sem ajánlják.

Pedig a bjereznjaki lakótelepet megtervező mérnökök még kitüntetést is kaptak a szovjet építészet sikereit bemutató nemzeti szemlén 1972-ben, hiszen a komplexum

tökéletesen megfelelt az ideális lakókörnyezetről alkotott akkori szovjet elképzeléseknek,

minden lakónegyedben volt óvoda, iskola, élelmiszerbolt és háztartási bolt is, a lakórészeket pedig egy hatsávos út választotta el a „zöldövezettől”, amely jelen esetben a Dnyeper és a Ruszanyivszki-csatorna lebetonozott partjait jelenti. Bjereznjaki mára sokat vesztett régi fényéből (már ha volt neki), úgy is mondhatnánk, hogy annak a szerencsétlen sorsú posztszovjet országnak a mintájára robbant le, ahol található.

A buszmegálló mellett szegényes piac várja a vásárlókat pirogossal és az elmaradhatatlan Koszmolot játékteremmel, a standok között többnyire fásult nyugdíjasok ténferegnek. A legjobban talán a „német import” mosópor megy: persze senki sem garantálja, hogy Persil helyett nem patkánymérget adnak el az egyszeri vásárlónak; de láthatóan a DVD-kereskedőknek sem kell panaszkodniuk a forgalom miatt.

persze senki sem garantálja, hogy Persil helyett nem patkánymérget adnak el

 

A szomszédos, egyébként ember alkotta Ruszanyivka-szigetre épült lakótelepre vezető gyalogoshíd korlátja – mint szinte minden fémfelület az országban – ukrán nemzeti színekre van festve, a lépcső mellett bágyadt cigánylány árulja a fonnyadt barackot.

Ruszanyivkát

annak idején afféle szovjet Velencének tervezték,

az eredeti elképzelések szerint a lakóknak nem lett volna szükségük személyautóra a munkába járáshoz, ugyanis a lakótelep kiszolgálását buszokkal és vízitaxikkal gondolták megoldani. A szigetet ezért csak néhány híd köti össze a szárazfölddel, a parkolóhely pedig nagyon kevés. Előremutató jellegük ellenére a ruszanyivkai vízitaxik inkább bizonyultak pénztemetőnek, mint használható közlekedési eszköznek, így ezeket idővel megszüntették.

A kissé átgondolatlan tervezés ellenére Ruszanyivka viszonylag kellemes környék, egészen sok a zöldfelület, ráadásul van a telep északnyugati részén egy, a kisoroszihoz hasonló homokos strand is. Ezen a környéken egy másik kijevi élet zajlik, amelynek csak kulisszái a várost jelentő hatalmas betontömbök.

hatsávos út választotta el a „zöldövezettől”, amely jelen esetben a Dnyeper és a Ruszanyivszki-csatorna lebetonozott partjait jelenti

 

Két fürdőnadrágos fiú mezítláb felmászik a vasbeton hídra, és most a járda külső peremén egyensúlyozva néznek az alattuk vagy tíz méter mélységben folydogáló csatorna vizére. A hídon néhány bámészkodó gyűlik össze körülöttük – tisztes távolságból szemlélik az eseményeket –, a partról a cimboráik és néhány megriadt kismama nézi őket, a közeli nádasból egy horgász is oda-odapillant. Lélegzetvisszafojtva szemléljük az eseményeket, a partról valaki rájuk kiált: gyerünk már! A fiúk bátortalanul elrugaszkodnak, hatalmas csobbanás, az egyik bombát, a másik talpast ugrott. A haverok a parton megőrülnek, a járókelők is továbbindulnak a dolgukra. Ruszanyivkán zajlik az élet, a háttérben átcsattog egy metrószerelvény a Dnyeper-hídon.

A város lepusztultsága és barátságtalan szürkesége ellenére bizonyos városrészekben, főleg

Kijev óvárosi kerületeiben az ember még jól is érezheti magát.

A Volodimir-hegy oldalában futó kis utcácskák mutatnak valamit a Szovjetunió előtti Kijev arcából, a macskaköves út szélén mindenfajta árusok kínálják a szuveníreket és a kelet-európai ajándékboltok polcairól elmaradhatatlan usankákat az arra tévedő turistáknak – akik persze nincsenek valami sokan –, az alkalomadtán sétálóutcává alakított Szahajdacsnoho utcán pedig jólesik a grúz bor vacsora közben. Kijev ilyenkor barátságosnak tűnik, ezen a környéken még bulizó fiatalokat is látni.

a partról valaki rájuk kiált: gyerünk már!

 

Bulizni, persze, csak módjával. A nevetségesen olcsó hazai töményeket leszámítva Kijevben meglepően drága mulatság a kocsmázás, akarom mondani a pubok látogatása, hiszen a pub azért mégiscsak egy másik minőség, nem holmi késdobáló, így Kijev belvárosában is csak pubokba lehet botlani, kocsmákba nem. A belvárosi pubok nagyrészt pesti középkategóriás árakon dolgoznak, úgyhogy

az évente tizenhárom liter alkoholt elfogyasztó átlagukránnal nem itt fogunk találkozni

– bár ez talán nem akkora baj.

Aki nem az ukrán MTV slágerlistájával aláfestett kocsmai beszélgetésekre vágyik, persze megpróbálkozhat a kiüléssel is, nyár lévén mi is adtunk egy esélyt ennek az opciónak a holoszijivi tavacska partján; nos, ennek az lett a vége, hogy éjféltájt jól szituált, kevlármellényes-pisztolyos rendőr bácsik adták az értésünkre, hogy a park nem sörözés céljából lett kialakítva, és hogy talán jobban tennénk, ha most hazaindulnánk.

Kijev óvárosi kerületeiben az ember még jól is érezheti magát

 

A zsuljáni repülőtér belföldi termináljáról három járat indul naponta: az odesszai, a lembergi és az ungvári. A huzatos épület már kora reggel nyitva van, az utasfelvételnél két kedvetlen alkalmazott beszélget, a váróteremben alig tíz utas lődörög. Megbámulja a magyar útlevelet a check-in agent, vajon mit kereshetnek ezek itt? Nem is fárasztja magát sokáig a latin betűs dokumenttel. Az alulméretezett biztonsági átvilágító helyiségben túlméretezett reggeli túr pakoltat ki mindent a táskákból, végignézek a termen,

lehetnek bent vagy tízen az egyenruhások, ebből talán három dolgozik

– az egész országra jellemző ez a fajta túlfoglalkoztatás. Az átvilágító helyiség után bal kéz felé business váróterem nyílik, bent ül egy néni, az asztalon alma és banán – kár, hogy a belföldi járatakon csak turistaosztály van, business utasok így nincsenek. Az előtérre néző kávézóban ezeréves szovjet táncdalok szólnak egy magnóból. Kortyolgatom a kávét, nézek kifelé az ablakon, az idő ismét felhős, szürke, csak a távolban magasodó toronyházaknak van színe.

És akkor megérkezik az Antonov An-24-es. Az 1950-es évek végén kifejlesztett repülőgépet arra tervezték, hogy a legmostohább körülmények között, világvégi repülőterekre teljesítsen járatokat nagy megbízhatósággal. A típus megkerülhetetlenné vált a Szovjetunióban és a keleti blokkban, de ma már csak elvétve találkozni egy-egy példánnyal. A világon már csak egy légitársaság van, amelyik menetrendszerinti utasszállító járatot teljesít An-24-essel: az ukrán Motor Szics. Ami egy nagyon más világ, mint a „rendes” légitársaságok, amikhez a nyugati ember hozzászokott.

A mokány kis repülőgépet egy terepszínű teherautóból tankolják, miközben beszállunk. A légiutaskísérő a leghátsó ülés lehajtott tálcájáról gejl cukorkával kínál mindenkit, miközben a helyünket keressük elöl.

A fedélzeten fém- és olajszag semmivel össze nem téveszthető elegye terjeng,

az egész gép vibrál, a hajtóművek hangjától alig hallani valamit. A légiutaskísérő gyorsan megmutatja, hogy hogy kell bekapcsolni a biztonsági övet, aztán leül a helyére – ez lett volna a biztonsági tájékoztató? Az előttünk lévő fakkba helyezett safety card négy oldalas, a címlapon nyugtató szöveg: „Nagyon valószínűtlen, hogy bármikor használni kellene a repülőgép biztonsági berendezéseit”.

a legmostohább körülmények között, világvégi repülőterekre teljesítsen járatokat

 

Az út eseménytelenül telik. Nem repülünk túl magasan, inkább csak kerülgetjük a bárányfelhőket. A hangulat majdhogynem családias, a szomszéd sorban ülő férfi elhúzza az ablak előtti függönyt, hogy megmutathassa a felhőket a barátnőjének, akivel éppen videótelefonál. Először csak meresztem a szememet, a Wizz Airen ebből már világraszóló balhé lenne, de itt láthatóan senkit sem zavar a dolog.

Csak később jut eszembe, hogy valószínűleg nincs is olyan kommunikációs berendezés a gép fedélzetén,

aminek a működésében zavart okozhatna egy bekapcsolva hagyott mobiltelefon.

Még a mosdóba is elnézek, ilyen régi gépeken az mindig érdekes, a Motor Szics pedig itt sem okoz csalódást: bolti szappan, hímzett kéztörlő, a légitársaság még robbanóanyagról is gondoskodott a helyi Tescóból beszerzett vécéillatosító képében. Elmosolyodom – itt tényleg megállt az idő.

 

Útirajzunkat hamarosan folytatjuk!

Összesen 36 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Egészen remek, hogy éppen most látsz VISSZAfejlődést...

Ahogyan nem is volt soha olyan állam, hogy Ukrajna.

Válaszok:
hátakkor | 2019. szeptember 7. 16:48

Mivel ukrán nemzet is inkább nem vagy mesterségesen létezik. Nekünk jó hogy vannak köztünk és Oroszország között.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés