A Coca-Cola és a világ progresszív kitapétázása

2019. augusztus 6. 07:34

Miért is kéne egy vállalatnak foglalkoznia azzal, hogy kliensei boldogak és sokszínűek-e? Várhatók-e további antropológiai és lételméleti megállapítások a piaci szereplőktől?

Történt, hogy a woke kapitalizmus keze betette a lábát e lángoktól ölelt, retrográd, pszeudo- és posztfasiszta, carlschmittiánus polipállamba, amitől Kim Lane Scheppele hátán immár kilencedik éve áll a kelet-európai demokratikus átalakulás helyzetére érzékeny szőr. (Erről a szőrről kéne írni zöld-sárga nyári alkonyokon, nemes chardonnay-ket kortyolgatva, miközben arcunkat legyezgetik a Káli-medence langy szellői. De az is lehet, hogy nem. Mindenesetre térjünk vissza a tárgyhoz.)

Szóval történt, hogy a Coca-Cola a Sziget idei szlogenjéhez – Love Revolution – kapcsolódóan LMBTQ-barát reklámkampányt indított el. Boldog István, Jász-Nagykun-Szolnok megye 4. választókerületének fideszes képviselője Facebook-bejegyzésben határolódott el a plakátkampánytól, kijelentve: amíg nem távolítják el a „provokatív plakátokat” Magyarországról, addig nem fogyasztja a cég termékeit, és másokat is erre kér.

Boldog István nagyon jól tette, hogy felhívta a figyelmet a Coca-Cola plakátjaira. Az efféle reklámkampányoknak ugyanis paradox módon éppen az a céljuk, hogy észrevétlenek legyenek. Azzal érik el a kívánt hatást, ha csak a szemünk sarkából nyugtázzuk őket. Ha csak súrolják a tudatunkat, ha véletlenül sem sarkallnak bennünket gondolkodásra, megkérdőjelezésre. Gramscit továbbgondolva azt mondhatnánk, hogy

az gyakorolja a kulturális hegemóniát, aki képes suttyomban kitapétázni a világot a közhelyeivel meg az axiómáival.

A csendes hozzáidomulás – és nem a hangos hitvallások – ereje formálta a sokszínűség társadalmát olyanná, amilyen.

Magyarország progresszív szellemű kitapétázását úgy akadályozhatjuk meg, ha még az elején rávilágítunk az eszközeire. Boldog posztja ezzel fontos szolgálatot tett; a képviselő azonban valamiért azt is fontosnak érezte, hogy bojkottra hívja fel az embereket a cég ellen, ami nem csak azért fölösleges és sajnálatos, mert lehetőséget nyújt a baloldalnak arra, hogy némi gúnyos kacarászással elintézze – és felülírja – az ügyet, hanem azért is, mert (mint minden efféle felhívás) nem több üres retorikai fogásnál. Hány internetes bojkottmozgalom érte el, hogy valóban megrendítse egy vállalat bevételeit?

A baloldal – miért is lepődünk meg – mégsem volt annyira fineszes, hogy rövidre zárja a kólasztorit. Egy 2019-es szocialista politikus például nem lenne az, ami, ha nem rántaná magára valami elképesztő kecsességgel minden helyzetben a narrativikus medvecsapdát. Ujhelyi István kólával fotózkodva állt ki a cég mellett: ahogyan Szerencsés D. Márton írja, „végre egy bátor baloldali politikus, aki ki mer állni egy multinacionális gigacég marketinghadjárata mellé”.

Bárhogy is próbálom, nem tudom nem a baloldal totális szellemi irányvesztettségének jeleként értelmezni azt, hogy köreikben ezek az órákban sikkes, már-már de rigueur cselekedetnek számít az, hogy támogató hashtagek kíséretében keblükre ölelik a kétliteres műanyag (!) flakont.

A legérdekesebb kommentárt kétségkívül Kerpel-Fronius Gábor fűzte a Cola-Cola reklámkampányához. KFG elismeri, hogy „nemigen lehet kétségünk a Coca-Cola profitorientáltságát illetően”, ebből viszont azt a tényt szűri le, hogy „kalkulációjuk szerint a lassan kormányzati szintre felszivárgó buta homofóbiának az ő véleményük szerint sincs akkora támogatottsága, mint amit a szélsőjobbosok feltételeznek”. Még szerencse. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy KFG önkéntelenül leleplezi a kólaplakátok abszurditását: a BKV „maszatolós távolságtartása” miatt siránkozik, nem ragadták meg ugyanis az alkalmat, hogy „kinyilvánítsák: ők olyan vállalat, akik örülnek az utasaik boldogságának és sokszínűségének”.

Adódik a kérdés:

miért kéne egy vállalatnak akár a lehető legminimálisabb figyelmet is fordítania arra, hogy kliensei boldogak és sokszínűek-e?

Miként befolyásolja ez azt, hogy a 30-as busz időben ér-e Káposztásmegyerre? A BKV-nak ugyanígy foglalkoznia kellene azzal is, hogy ma lusta vagyok levinni a szemetet, és legszívesebben leordítanám az első szembejövő járókelő fejét? Ha valaki csúnyán összetörte a szívemet, ha belefásultam a munkámba, ha meghalt a degum, ha magas a koleszterinszintem, akkor a BKV-nak kötelessége az, hogy szomorú legyen?

A BKV nyilván „elégedett” lehet amiatt, ha megbízható, jó szolgáltatást nyújt, ha kielégítő fizetést és munkahelyi környezetet biztosít az alkalmazottainak – de miért várnánk el, hogy ezeken kívül bármire is tekintettel legyen, sőt érzelmeket nyilvánítson ki? Egy vállalat – legyünk vele bár napi kapcsolatban – nem a családtagunk, nem a kedves ismerősünk, nem a lelkitámaszunk. Ha úgy érzem, egyszerre minden a fejemre szakadt, és nem látok kiutat a jelenlegi helyzetemből, egy hús-vér baráthoz megyek vigasztalásért meg jótanácsért, nem a Vad Karmazsin Festékgyártó Kft.-hez.

Ugyanezzel a szereptévesztéssel találkozunk, amikor a Coca-Cola vállalkozik arra, amibe költők és filozófusok ezreinek tört bele a bicskája, és meghatározza a szerelem mijét és hogyanját. „Valóban szeretnénk üzenetet közvetíteni: a hitünket abban, hogy mindenkinek joga van a szeretetre, szerelemre, hogy a szerelem érzése ugyanaz” – írták közleményükben. De milyen tekintélynél fogva fogalmaz meg ilyen állításokat a cég?

Várhatók-e további antropológiai és lételméleti megállapítások a piaci szereplőktől?

Melyik streetfood-lánc fogja azzal hirdetni új börgerét, hogy az emberi faj egész egyszerűen menthetetlen? Melyik játékkonzolnak lesz az az új szlogenje, hogy „szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják”?

Mondjuk nekem sokkal jobban tetszenének ezek a marketingszólamok, mint a #loveislove. De persze ennyi kreativitást ne várjunk, főleg nem a woke kapitalizmus nagyjaitól: csak a nyúlós érzelgősség jut nekünk, egy új utópia szintetikus tapétaragasztója. Vigyázzunk falainkra!

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152820

Ajánljuk még a témában