Jézus üzenete ennél sokkal radikálisabb volt,
ami a zsidó kultúrában a lehető legextrémebbnek számított, maga volt az istenkáromlás: emberként Isten fiának, Istennel egylényegűnek mondta magát, a személyéhez való hozzáállást pedig élet-halál kérdésének. A jeruzsálemi Szanhedrin pontosan ezért, egy súlyos bűnért kérelmezte az államhatalomnál, a római impérium Iudaea provinciabeli helytartójánál a kivégzését, amely meg is történt.
Minden embert, aki ilyet állított magáról, a Tóra rendelkezésének értelmében halállal kellett büntetni, a Törvényt pedig Isten írta, és Tőle kapta Mózes, rajta keresztül pedig a zsidó nép. Ezzel tehát Jézusnak is számolnia kellett, hiszen a Tóra és a háláchá („a törvény és a próféták”) magyarázója volt, az I. századi nagyhatású zsidó rabbik egyike, Hillél és Sámmáj (a rabbinikus hagyományt máig meghatározó tanítók) kortársa. A zsidó szent iratok szerint ilyet csak egy ember állíthatott istenkáromlás nélkül az egész történelemben: a Messiás.
Jézus, a Galileából érkezett rabbi i.sz. 29. és 32. között azért okozott akkora felbolydulást a korabeli zsidó társadalomban, mert ő éppen ezzel az igénnyel lépett fel: egészen a kínhalálig azt hirdette, hogy ő nemcsak a Törvény magyarázója, hanem annak betöltője is, az ószövetségben megígért Messiás (görögül: Krisztus).
Ez az evangélium központi üzenete. De nemcsak ez, hanem két másik esemény is, amelyekre azóta húsvét és pünkösd ünnepe emlékeztet. És amely eseményeket egyetlen őszinte kereszténynek sincs esélye reflektálatlanul hagyni. Ugyanis mind a feltámadás, mind a Szent Lélek eljövetele „vagy-vagy” kérdés.