
A magyar elit reménytelenül követni próbált nyugati példaképei bűnös közömbösségükkel cinikusan kiszolgáltattak minket az Európa fölé növekedni hagyott egyik, majd nem sokkal később a másik szörnyeteg kényének-kedvének.
Borhi László külföldi levéltárakban kutatva olyan tényeket tárt elénk, amelyek nemcsak új megvilágításba helyezik a vészkorszakot, de valósággal romba döntik a »fasiszta utolsó csatlós« narratíva érdekből, ideológiából és cinikus propagandából formált építményét. Korszakos pillanat tanúi vagyunk: az igazság szikrája átütötte a hazugság páncélját, és tekintélyes szakértők egybehangzó álláspontja mossa le a Káin-bélyeget egykori sok szempontból gyarló, de semmiképpen sem tömeggyilkos elitünk homlokáról. Karsai László ugyanis szakmai életútja tekintélyével, ha némileg kényszeredetten is, de visszaigazolta a történész állítását: Borhinak »sajnos igaza van«. (...)
Világos, egyértelmű szavak, amelyek rávilágítanak hazánk második világháborús csapdahelyzetére, ezen belül arra, ahogy a magyar elit reménytelenül követni próbált nyugati példaképei bűnös közömbösségükkel cinikusan kiszolgáltattak minket az Európa fölé növekedni hagyott egyik, majd nem sokkal később a másik szörnyeteg kényének-kedvének. A Molotov–Ribbentrop-féle harapófogó két ága közé szorulva Magyarországnak sem volt választási lehetősége. A Nyugattól magára hagyva két brutális diktatúra közül kényszerűségből ahhoz igazodott, amelyik éppen nagyobb erővel nehezedett rá. A brit kormány a második bécsi döntés kapcsán formálisan is jelezte térségünk iránti érdektelenségét. Borhi László interjújában rámutat: »Amerikában is tudták, hogy a magyar vezetés kulturáltabb része angolbarát volt. Ez evidencia, csak ma már nem szabad mondani, mert akkor megvádolnak politikai alapon, hogy tisztára akarod mosni Horthyt.«
Helyzetünk kilátástalanságát, végzetes geopolitikai meghatározottságát mindennél jobban jelzi, hogy térségünk népei politikai rendszereiktől, szövetségesi viszonyaiktól, kormányzati és hadszíntéri teljesítményüktől függetlenül a háború végén ugyanoda jutottak. Groteszk módon teszi egyértelművé és cáfolhatatlanná mindezt a lengyelek sorsa, akiknek védelmében formálisan a világháború kitört, s akik iszonyú véráldozatokat hozva a kétoldali megszállás miatt végül megkapták azt, amit mi is: a vesztes pozíciót. De mindezek ellenére újra és újra felcsendült a „németbarát politikát” kárhoztató, korlátolt vádaskodás. Mintha ebben a térben és időben lehetett volna, mintha bárki képes lett volna másféle politikát folytatni. Borhi László szerint természetesen nem volt lehetőség elszakadni a német szövetségtől. »Hiszen még az ellenfél is azt akarta, hogy ez ne legyen lehetséges.«