A kötet kiemelten foglalkozik a történet szempontjából központi jelentőségű Turáni Társaság 1910 novemberi megalakulásával, az első évek aranykorával, majd a két háború közötti ezüstkorral. A társaság körül olyan személyiségek tömörültek, ki hangsúlyosabban, ki lazábban, mint Vámbéry Ármin, Széchenyi Béla, Lóczy Lajos, valamint Teleki Pál, Tisza István, Apponyi Albert és Károlyi Mihály (sic!). A turanizmus eszméje megragadott nagypolitikusokat, tudós főket és aktivista kisembereket is. A Turáni Társaság és a mellette, körülötte létrejövő más kezdeményezések és tevékenységek számba vétele adja a könyv gerincét, amiből kirajzolódik egy ismertnek hitt korszak elfeledett eszmei és politikai áramlata.
A két háború között az új lehetőségek, új körülmények − és új frusztrációk − közepette sokan sokféleképpen kezdték értelmezni a turanizmust. Vannak, akik idegenkedni kezdtek tőle, mások az antiszemitizmussal vegyes fajelméleteiket próbálták megtámasztani a turáni gondolatokkal. Bonyolult volt a népi mozgalom viszonya is a turanizmussal: inkább Észak-Európa és a Balkán népei felé fordultak, mintsem a Közel-Kelet és a közép-ázsiai sztyeppék világa irányába. A 2. világháború előestéjén és a háborús években persze jó magyar szokás szerint megindult a valódi széthúzás: egymással vetélkedő turanista mozgalmak támadták a vetélytársakat különböző indokokból.
Ablonczy Balázs könyvében részletesen bemutatja, a felszíni csatazaj mellett hogyan is zajlott a mozgalom élete, mit csináltak, mit alkottak a hétköznapokban. Megismerhetjük a turanisták nemzetközi mozgolódásait, és azt, hogy miként is fogadták a magyar turanistákat azok a népek és képviselőik, akiket egyáltalán meg akartak szólítani a magyar testvérek, az észtektől a japánokig.
A világháború vége brutálisan megrázta a turáni közösséget − saját személyes életükben is. Virányi Elemért, a Turáni Társaság főtitkárát feleségével és 10 hónapos gyermekével egyetemben egy bomba ölte meg. Cholnoky Jenő, az idős tudós feleségét szovjet katonák megerőszakolták, az asszony belehalt a bántalmazásokba. A Horthy-, majd esetlegesen a nyilas korszakban tisztséget vállaló turanistákat vagy az emigráció, vagy itthoni, szigorú elszámoltatás várt az új magyarországi rendszerben. 1947-ben felszámolták a Turáni Társaságot, a hivatalos történet itt tehát megszakadt.
Még így is voltak olyan turanista közkatonák, akik nem hagyták magukat: a könyvből megismerhetjük az orosházi Virasztó Mihályt (maga választotta nevén Virrasztó Koppányt), aki harcos nemzeti szocialista és turanista volt egy személyben. Az örök szervezkedő figura ellen már a Horthy-korszakban is mintegy tucatnyi eljárás indult, még a nemzeti szocialisták is kizárták maguk közül, megjárta a Csillag börtönt is. A harcát fel nem adó Virasztó-Virrasztó a Rákosi-korszakban is szervezkedett az illegális Ébredő Magyarok nevű társaságban, részt vett az '56-os forradalmi eseményekben is, '57-ben fegyvert találtak nála, és továbbra is szakadatlanul szidta a kommunistákat, a zsidókat és a papokat (!). Különös életútja végén (miközben persze végig figyelték őt, jelentések születtek róla) kényszer-gyógykezelésre ítélte a kommunista rendszer bírósága, végül felesége gyámsága alá helyezték.