Ligeti veszedelem

„Messziről nézve egy darabig úgy tűnt nekem, hogy mindaz, ami a Ligetben zajlik normális, nyugati városhoz illően történik: jelentős kulturális felújítás, amelyet a zöldek sérelmeznek és ezért tiltakoznak.

Ez bármelyik európai városban megszokott. A később minden szempontból túlhabzó történetnek két részlete enigmatikus számomra.

(Mielőtt bármi másról: a biztonsági őrök jogsértései nem csupán egészen visszataszítóak, hanem rendszerszintű problémáról szólnak, vélhetőleg ezerszer szigorúbb vizsgákkal, folyamatos pszichológiai szűrővizsgálatokkal lehetne csak afféle jogosítványokat adni, amelyekkel ezek az urak rendelkeznek, ugyanakkor nyilván, ha a megfelelő vizsgarendszert bevezetnék, feltehetően az őrző-védő iparág is szakemberhiánnyal küzdene. Jobb lenne, mint akár egy alkalmatlan, agresszív, de maszek uniformisban ütlegelő arc. Ahogy az egész erőszak monopólium magánkézbe való kiszervezését, a vékony mezsgyét vagyonvédelem és hatalmi beavatkozás között újra kéne gondolni. A rendőrök esetleges jogsértései /pl. arányos intézkedés volt-e a pszichiátriára beszállítani az illegálisan a magosban tiltakozó fiatalembert,aki amúgy együttműködő volt?/ még súlyosabb kérdés, de ez sem ligetspecifikus, sőt. Közismert: az elszegényedő falvak kerékpárosait, a fogdákban tartottakat, a hajléktalanokat, a menedékkérőket, általában a társadalom peremén élőket érik leginkább jogsértő hatósági inzultusok. Ezek nagy része felderítetlen marad, az áldozatok nem tesznek feljelentést, ha mégis, a rendőrök gyakorta összebeszélnek ellenük. Nagyon fontos lenne minden rendőrségi jogsértést elvinni a bíróságig és minden eszközzel rávenni a rendőröket arra a nem túl bonyolult szabályra, hogy a bűnmegelőzéssel és bűnüldözéssel foglalkozó hatóság emberei ne kövessenek el jogsértést. A Magyar Helsinki Bizottság szerint: »Rendőrök ellen indított büntetőeljárások ritkán kerülnek bíróság elé, és az enyhének tűnő ítéletek gyakran zárulnak azzal, hogy a „megtévedt rendőrt” előzetesen mentesítik a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. Ennek pedig az az eredménye, hogy a bűnös tovább szolgálhat.«)

Az elmúlt években, bármennyi könyvet is olvastam magamnak, a legnagyobb hatással mégis egy Sáminak felolvasott kétrészes gyermekregény volt rám, Timothée de Fombelle Ágról szakadt Tóbiás és Lilia szeme című remeke.

A könyv másfél milliméteres hősei egy fán élik az életüket, társadalmuk rettenetes drámákkal terhelt, de végül ők is és a pőrék (a fűszálak népei) megbékülnek, a szerelem révbe ér, a jók győznek, a rossz alulmarad. Ehhez persze az kell, hogy egy kisfiú megmentse a világot, amelynek társadalmában összesűrűsödötten minden rossz megtalálható, amelynek számos elemét mi is ismerjük saját mindennapjainkból. Fontos, hogy a könyvben ágról-ágra, göcsörtről-göcsörtre zajlanak az események, az élő fa még élőbbnek látszik. Nekem nem csupán a kertünkben lévő öreg platánhoz van személyes viszonyom (amióta olvasom, hogy a fák is alszanak, tűnődve vizsgálom éjszakánként), vagy az évről-évre meglátogatott magyarszombatfai sok száz éves tölgyhöz, a kékkúti szétrohadva is termő körtefához, hanem pontosan emlékszem gyerekkorom fontos fáira is. 

Tudom milyen reménytelenül próbáltam bemagolni Szigligeten a kertben a fák alatt betűszalag-géppel írt latin neveket, a Tárogató úti kertben pedig minden nyáron megfogadtam, hogy összeszedem az összes gesztenyét, de valamiképp sose lett belőle semmi. Mégse tudok mit kezdeni azzal a szöveggel, hogy a »fákkal vagyok«. Ha már valakivel: akkor az emberekkel vagyok és ha olykor ki kell vágni egy fát, akkor az egyáltalán nem bizonyos, hogy tragédia lenne. ( Mi volt a nyolcvanhárom éve épül házunk helyén? Nagyon rég diplodocusok, aztán sokáig fák, később szőlőtövek, aztán megint fák, végül a ház, ahol élünk.)

Mégis, a zöld tiltakozások összességében nyilván a világon jelentősen több haszonnal járnak, mint kárral, és érthető, ha a környezetvédők minden apropót kihasználnak értékeik bemutatásához.

De a Liget ma már sokak szemében a kormány elleni tiltakozás jelképe, a totális ellenállás fóruma és helyszíne, a Liget Budapest Projekt maga a sátán, támogatói, mind bűnösök, tiltakozni ellene pedig az egyetlen lehetséges morális magatartás.

Azért ez így - óvatosan szólva is - egy bohóctréfának tűnik.

Hiszen a Liget átalakítása nem más, mint egy hatalmas forrásból biztosított óriási kultúrabefektetés, megannyi lehetőséggel. Ráadásul itthon rendhagyó módon: nemzetközi tervpályázattal, üdítő módon beengedve a piacra a világ építészeit, amely szintén arra mutat, hogy itt nem egy Fekete Györgybe mártott Kerényi Imre showról van szó, hanem egy épeszű, nyugatias vállalkozásról, amelynek vezetői láthatóan szabad kezet kaptak arra, hogy éppen ne NER-szokások szerint, hanem legjobb tudásuk és meggyőződésük szolgálatba állításával szabadon valósítsák meg a rájuk bízott feladatot.

Nem csupán újragondolt Múzeum negyedről van szó, hanem hatalmas területről, amely közösségi térré válhat, ahol jó lenni. Amit a városlakók belakhatnak.

S nem azon fog múlni, hogy jó vagy rossz lesz ez a közösségi tér (egyáltalán az lesz-e), hogy 23 vagy 45 fát vágnak ki, illetve, hogy mondjuk 7.1% vagy 8.3 % lesz a terület beépítettsége. 

A város 100 hektáros területe, megannyi lehetőséggel és a vitában állók a »zöldfelület vs. zöldterület«, a különbözőképp prezentált számok és arányok kommunikációs kereszttüzében, mintha kölcsönösen megfeledkeznének arról, hogy mindabból, amin vitatkoznak önmagában semmi sem következik.

Ha egy fát sem vágnak ki, de ültetnek még ezret, akkor is nagyon elrontható ez a beruházás, és ha kivágnak néhányat, akkor is lehet nagyszerű.

A lehetőségek kihasználhatók sokféleképp, és elronthatóak is. Érdemes diskurzust lehet folytatni arról, miképp lesz a 100 holdas szocialista pusztulatból a város polgárai által használható, belakható közösségi tér. A teljes elutasítás és a projekt mostani terveinek elfogadása is lehetséges opció persze, de a kettő között számtalan izgalmas árnyalat van.

Én sok éve járok a Ligethez, de nem a Ligetbe, hanem kizárólag az állatkertbe. Lesz még szobra az altatóbeszédű Persányi Miklósnak egyszer ott: a folyamatos munka, ahogy egyre több állat él egyre barátságosabb élőhelyeken és egyre több okos és a gyerekek számára érdekes információs tábla van elhelyezve az Budapesten kivételes és nagyszerű. Ha már ott vagyok, persze többször gondoltam, hogy benézek a kisfiammal a Ligetbe, de mindig elriasztott a teljes érdektelenséggel vegyített lepusztultság. (A lepusztultság lehet izgalmas is, szép is, a Ligetben sem ez, sem az nem volt az általam látott részeken Amúgy én biztos csinálnék az Új Ligetbe egy szépen kigondolt, de kócos, eldzsungelesített részt, ahol a gyerekek játszhatnak felfedezősdit, megbújhatnak.) Néhány hónapja konstatáltam, hogy eltüntették az állatkerttel szemben lévő bódésort, ahol háromnapos perecet, gusztustalan formájú léggömböket és messziről bűzlő vízben tárolt kukoricákat árultak, ezt örömmel nyugtáztam, s okkal vagy ok nélkül a Liget projekt munkatársai felé hajtottam meg képzeletben a fejemet. Némi szocializmussal kevesebb.

Mi lesz azon a hatalmas téren, ahol épp nem épületek?

Hogyan lehet elérni, hogy legyen gazdag a park számtalan elemmel, de mentes legyen a diszfunkcionális hülyeségektől?

Erről érdemes lenne beszélgetni.

Mit kínál majd azoknak a tinédzsereknek, akik most jobb híján a bevásárlóközpontban érzik magukat »a helyen«, hogyan vonzza őket ide? Hogy itt sétáljanak, beszélgessenek?

Mit kínál a különböző életkorú gyerekeknek? Hogyan lesz mondjuk ez egy olyan hely, ahol integrált játszótérrel a különböző képességeikben korlátozott gyerekek és az egészségesek egyként és együtt élhetnek teljes életet a játszótereken (egyúttal a szülőket is bevonzva esetleg a játékba, hogy ne csak nézőőrök legyenek)?

Miképp vonzza be azokat, akik piknikeznének és ad nekik nagy teret?

Hogyan lesz az időseknek biztonságosan megközelíthető és kedves találkozófórum ez?

Ha valaki felolvasóestet, drámajátékot, divatbemutatót, mozgásszínházat, bármit csinálna, csakúgy, akkor hogyan kaphat itt erre egy helyet, hogy megmutassa a városnak azt, amihez kedve van?

S egyáltalán miképp található ki egy olyan tér, ahol rengeteg lehetőség van arra, hogy a különböző korosztályok belakják, a budapesti gyerekek szüleikkel együtt, a nagyobbak nélkülük is magukénak érezzék?

A Magyar Nemzeti Galéria, Néprajzi Múzeum, Magyar Zene Háza, Városligeti Színház, Pannon Park, a Közlekedési Múzeum, a felújított Szépművészeti Múzeum, és a Vajdahunyad vára (benne a gyerekekkel nagyszerű Mezőgazdasági Múzeummal) nyilván önmagában is vonzó lehet és az egyikből a másikba átjárásra inspiráló ötletek, elemek okosan összerakva mindegyiket még látogatottabbá tehetik. A Néprajzi Múzeumban - mint a projekt honlapján olvasható - lesz egy külön gyerekmúzeum, amelyet akár nagyon jól is meg lehet valósítani és nyilván kitalálandó, miként szervesül ez a többi múzeum, illetve magának a Ligetnek a különböző gyerekek számára készítendő funkcióival.

Hiszen könnyen belátható, hogy mindezt érdemes egységbe rendezni, egymásra utaló, kitekintő mozzanatokkal gazdagítani, illetve egy-egy gondolat mentén mindenhová alkalmi tárlatokat szervezni és az is kimódolandó, hogy aki a Ligetben úgy tölt el időt, hogy egyik épületbe sem megy, szintén kapjon számos olyan benyomást, amelyről a múzeumok mesélnek.

A legfontosabb, hogy a Liget, mint benyomás milyen lesz. Úgy tűnik van annyira képlékeny még a teljes koncepció, hogy nyitott legyen arra, hogy becsatornázzon minden olyan ötletet, amely képes egy vidám és otthonos teret adni. Vagy az is lehet, hogy minderre már vannak ötletek, csak nem erről folyik a beszélgetés, hanem arról, hogy a különböző százalékok, miként értendők.

Mindenképp helyes, ha a városlakók rajta tartják a szemüket a beruházáson, de mondjuk az én személyes perspektívám leginkább az, hogy vajon kialakulhat-e itt egy olyan tér, ahol mindenki jól van, ami másokat és engem odavonz sok órára, és ha igen, akkor utána a Hajógyári Sziget elhagyott részeitől a Majoron át a Népszigetig (eltérő módon és koncepciókkal, a hely adottságaihoz igazítottan) lehet-e gyarapítani az élhető és derűs szigeteket a városban.

Szóval az egyik rejtély az számomra, hogy miként válhatott a Liget a(z egyebekben még oly megokolt) kormányellenes indulatok terepévé. Természetesen ki-ki az ellen tiltakozik, ami ellen kedve van, az is simán benne van a pakliban, hogy a Ligetet elfuserálják, ahogy az is, hogy aki most rázza a fejét, annak is nagyon bejön majd végül. Engem a jelképpé emelés hoz zavarba, hiszen természetesen számtalan felületet ad a kormány arra, hogy komoly társadalmi ügyekben kritika érje - akár kritikus tömegtől. (Putyinnak való kitettség, a közoktatás centralizálása, rossz irányú átalakítása, a hülye plakátkampányok és velük párban az állandó harckényszer, a kórházak és a benne dolgozók rettenetes helyzete, stb ,stb. Ezek vagy egyéb fontos ügyek, sehogy sem hozhatók párba egy kulturális beruházás elleni offenzívával.)

A másik ügy, ha lehet még nyomasztóbb, bár egyre inkább megszokott. Amikor a Ligetért kiállt néhány, amúgy a kormány politikájával kritikus ismerős, barát, akkor elárasztották a Facebook-falamat azok a posztok, amelyek az illetőket »árulónak«, »szolgának« minősítették.

Jelentős életművű, amúgy nagyszerű emberek, akik rosszul vannak (joggal) a kormány olykor rendkívül agresszív és/vagy végtelenül egyszerű retorikájával, pont úgy kezdtek beszélni, mint egy az átlagosnál is alpáribbra sikerült pártkommüniké.

Mindez nem először fordul elő, amikor Kertész Imre átvett egy magas állami kitüntetést, többen igen durván vették rossz néven tőle, amikor Konrád György egyetértését fejezte ki az orbáni menekültpolitikával, akkor szintén méltatlan hangú támadásözön zúdult rá. 

Több mint helyes, ha megbeszéljük miben értünk egyet és miben nem (mondjuk nekem természetes volt, hogy Kertész Imre elfogad egy megérdemelt kitüntetést, Konrád véleményét pedig nem osztottam.)

De az arrogancia, a direkt fájdalmat okozó megjegyzések, a fősodortól való eltérésre az illetőt személyében megalázó válaszok érthetetlenek. 

Hiszen mindazt a toleranciát tagadják meg, amit nagyon is helyesen számon kérnek a kormányzattól. Ha ugyancsak a Facebook nyilvánosság erejéig is, de hasonlóan szélsőségesen elvadultak ezek a reakciók, mint mindazok, amelyek, ha a másik irányból jönnek, akkor jó okkal kérjük ki a bárdolatlanságot, otrombaságot.

Csak éppen sokkal bántóbbak, hiszen az ismerősi hálóban hangzanak el, amitől önmagában is jobban fáj, és meglepőbb is.

Nem is az a kérdés, hogy ugyan miért lenne »szolga« az, aki valamivel egyetért, amivel a barátai és ismerősei nem, hanem, egyáltalán, mi a csudáért is gondolkodunk egymásról így? Avagy ha mondjuk valakinek erős szorongása van és ezért történetesen egy kérdésben a kormányfővel ért egyet, akkor - eltérő véleményünk rögzítése mellett -,miért nem inkább megérteni kívánjuk a szempontjait?

Miért ne lehetne a másik véleményét szétcincálva,ironikusan, logikusan kimutatva hogy az illető szerintünk súlyosan téved, a személyes méltóságát érintetlenül hagyva?

Az a helyzet, hogy ez a nagyobbacska liget itt, ahol beszélgetünk, amiről beszélgetünk, egyre rosszkedvűbb és durvább lesz. Bizonyára számtalan külső okot találni erre, csak miközben egy jobb, békésebb, nyugatiasabb, etc. országról képzelődünk, jó lenne, ha nem kaparnánk ki egymás szemét.”