„A kódex, amit elkezdtek írni valakik »a kar nevében«, és még nincs teljesen kész, de már megtekinthető – szóval, kétségessé teszi alkalmasságomat. Egyébként elképzelhetőnek tartom, hogy nemcsak az enyémet, na de kicsi vagyok én ahhoz, hogy mások nevében nyilatkozzam. (Mint ahogy teszik e nagy mű szerzői, akik nemes egyszerűséggel azt állítják, a »Nemzeti Pedagógus Karnak« úgy egészében köze van mindehhez.)
Ahogy a tervezetet olvasgattam, nagyon elszégyelltem magam. Nem térek ki minden pontra, mert az így elsőre talán túl sok lenne a gyengébb idegzetű, jó érzésű olvasóknak. De úgy érzem, legalább pár dolgot muszáj bevallanom, nem élhetek tovább hazugságokban, ez nem méltó egy Nemzeti Pedagógushoz.
»Az általános (önmaga, intézménye, társadalmi közege: szülők, család, tanítványok) elvárásoknak megfelel.« – Sajnos életem számtalan dicstelen epizódja bizonyítja, hogy nem tudom teljesíteni ezt a teljesen jogos követelményt. Egyik szerdán kijavítottam 123 esszét, de aznap nem volt se porszívózás, se meleg vacsora. Mikor anyukámat megleptem egy színházjeggyel, másnap a tanítványaim csalódottan konstatálták, hogy már megint nem hoztam a dogákat. Egyszer felvettem egy ruhát, ami a barátom szerint csinos, de a nagymamám úgy véli, lehetne hosszabb. A diákjaim megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy mégsem kell elolvasniuk a Bánk bánt, ám a tanterv szerint el kellene. A kollégám szerint lehetnék szigorúbb, a szülők szerint lehetnék megértőbb. És még sorolhatnám.