Kedves Naplónk!
Volt korábban olyan érzésed, hogy nem mehetsz el valahova, nem nézhetsz meg valamit, vagy nem olvashatsz el egy cikket, esetleg könyvet? Nekünk volt.
Közép-Kelet Európa legnagyszerűbb külpolitikai magazinműsorát valósággal kivégezték. Az időpont: 1994 nyara. Közvetlenül az MSZP győzelmével zárult választás után.
Húsz éve nem dolgozom ott. Húsz éve megkérdezik tőlem, hova tűnt Chrudinák Alajos, és miért nincs Panoráma. Húsz éve tervezem, hogy megírom, amit eddig nem írtam meg.
Kezdjük Chrudinák Alajossal, akit a szakma és a barátai leginkább csak Alinak szólítanak. Hosszú évekkel ezelőtt visszavonult vidékre, ritkán vállal előadást. Ebben a mai csodálatosan egynemű világban Chrudinák Alajosra nincs szükség. Hiszen mindenki folyékonyan beszéli az arab dialektusokat, mindenkinek elsőrangú palesztin kapcsolatai vannak, és nemzetközi díjakat nyernek dokumentumfilmjei.
Az időpont: 1994 nyara. Közvetlenül az MSZP győzelmével zárult választás után.
Ott ültünk a Szabadság téri épületben, a Külpolitikai Főszerkesztőség nagyobbik szobájában. Vagy negyvenen, de az is lehet, hogy többen. Fiatal szerkesztő-riporter voltam, a határon túli magyarság magazinját, a Magyarokat szerkesztettem. És többedmagammal pontosan tudtam: Alinak és nekünk nem felejtették el, hogy a nemrégiben befejeződött választási kampányban nem a Magyar Szocialista Párt szekerét toltuk.
Akkoriban azt mondták, hogy Horn Gyula egy-két embernek és műhelynek megbocsátott az MTV-ben, de a Panorámának és Chrudináknak nem kegyelmez. Nem felejtette el, hogy a Panorámában megszólaltattunk egy idős embert, akit 1956-ban egy Horn Gyulára kísértetiesen hasonlító pufajkás szájba rúgott. Az ilyesmit bizonyítani ennyi idő távlatából aligha lehetséges, homályban marad az igazság, pontosan úgy, ahogyan Horn Gyulának is volt annyi esze, hogy ha kiadott is mészárlási parancsot a Panoráma ellen, szóban és közvetítőkkel tette. Elvtársi suttogással, selyemzsinóros mondatokkal. Így ment ez akkoriban.
Szóval, ott ültünk a nagyszobában, nyílt az ajtó, belépett az MTV új elnöke, Horváth Ádám és Székely Ferenc alelnök. Valamint Chrudinák Alajos. Főleg Horváth vitte a szót, és nem különösebben udvariaskodott: bejelentette, hogy a Külpolitikai Főszerkesztőséget átalakítják és Chrudinák Alajost kiküldik Ammanba közel-keleti tudósítónak. Ezután Ali beszélt, mindenkinek megköszönte a munkában együtt töltött éveket. Szomorú pillanat volt, hiszen mindannyian tudtuk, hogy innen nincs visszaút. Pedig a műsor akkor már világpolitikai rangra emelkedett, és ebben semmi túlzás nincs. Chrudinák fedezte fel Tőkés Lászlót, és ezzel gerjesztette a romániai változásokat. A Panoráma mutatta be a magyar és európai közvéleménynek Václav Havelt, Mihály királyt, a Panoráma törte meg a hallgatást az erdélyi magyarokról. Chrudinák Alajos korának legjobb külpolitikai riportereként személyesen ismerte az arab világ vezető politikusait. Arafattal, Kadhafival, de akár Simon Peresszel, Jichák Samírral készített interjúit ma is tanítani kellene. Bátor, karizmatikus tudósítóként, élete kockáztatásával készített filmeket a háborús Libanonról, az iraki-iráni fronton történtekről, a palesztin-zsidó viszályról.
Mindig arra tanított bennünket, hogy az igazságnak két oldala van: keressük meg az összes érintett felet, ne blöfföljünk, ne gyártsunk prekoncepciókat. Alapesetben tudósításunkból nem hiányozhattak a következők: kormányoldal, ellenzék, független szakértő, utca embere. A forgatott anyagból feszes, pörgős, izgalmas filmeket kellett készítenünk. Ali tudta, hogy a külpolitikai tudósítás lényege maga az ember: ezért voltak érzelmek, emberi sorsok tudósításainkban, és ezért várta türelmetlenül a néző a péntek esti film után kezdődő Panorámát.
Hétfő délelőtt értekezletet tartottunk, ezen részt vettek a szerkesztő-riporterek, rendezők, operatőrök, gyártásvezetők, felvételvezetők. Először értékeltük az elmúlt hét adásait. 1993-1994-ben már hat műsora volt a Külpolitikai Főszerkesztőségnek (Panoráma, Parabola, Magyarok, Ezredforduló, Szemtől szemben, Tájak, városok, emberek), volt miről beszélni. Aztán minden szerkesztő előadta, hogy a saját szakmai területén, amely a leggyakrabban nyelvtudáshoz és beágyazottsághoz kötődött, mi várható a héten, milyen riportra készül. A gyártás megvásárolta a repülőjegyeket, elhozta az autókat az MTV telephelyéről, és másnap indultak a stábok a nagyvilágba.
Ott volt köztünk Sugár András, aki az albánt és a baszkot leszámítva minden európai nyelven tudott interjút készíteni. Járai Judit mindenkit ismert a francia és olasz belpolitikában, de ha kellett Dél-Afrikából tudósított nagy tudással, felkészültséggel. Szaniszló Ferenc valódi hőse volt a délszláv háborúnak: végig tudósította és túlélte a szlavóniai harcokat, a boszniai háborút, később a koszovói konfliktust. Ott dolgozott a Népszabadság későbbi tudósítója, Pogár Demeter, aztán Csontos Csaba, aki ma az üzleti életben tevékenykedik, Kohrecz Tamás, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács volt elnöke, Csúri Ákos, Dankó Dalma, Szellő István, az időközben elhunyt Hornyik Miklós. Nem sorolom tovább, mert valaki biztosan kimaradt már így is.
Chrudinák gond nélkül együtt tudott dolgozni a másként gondolkodókkal, kiváló példa erre Benda László, a Távol-Kelet nagy tudású, jeles ismerője, akivel a Panoráma tiszavirág-életű feltámadásakor, az első Fidesz-kormány idején felváltva együtt szerkesztette a műsort (Járai és Szaniszló volt a két másik szerkesztő).
Szóval – mert a történetet illik befejezni – a Panorámát Horváth Ádám, Székely Ferenc és a mögöttük állók valósággal kivégezték 1994 nyarán. Ali elutazott Ammanba, de eleinte hiába forgatott, az MTV új vezetése nem rendelt tőle filmet, vagy nem adta le az anyagait. A Panoráma élére megérkezett Moszkvából Izbéki Gábor, aki tulajdonképpen nem volt rossz választás, de a szerepcsere láthatóan őt is feszélyezte. Jellemző adalék, hogy az én műsorom, a Magyarok megszűnéséről semmilyen értesítést nem kaptam, egy elnökségi titkárnő szólt, hogy már ne készítsük el a következő adást. Ő is valamilyen listáról értesült a dologról, Székelyék arra sem voltak képesek, hogy emberhez méltó módon közöljék az adott szerkesztőkkel döntésüket.
Aztán lassan elhalt az egész Panoráma. Egyre színvonaltalanabb emberek, egyre színvonaltalanabb művei futottak a jól ismert név alatt. Fájdalommal láttuk, hogy a bulvárosodó fércmunkák, és az átvett, magyarra fordított külföldi anyagok már köszönő viszonyban sem állnak az eredeti küldetéssel. Olyan emberek basáskodtak a Magyar Televízióban, mint az Erdélyből ejtőernyőzött Heltai Péter, akiről időközben kiderült, hogy még otthon a Securitate zsoldjába szegődött. A magyar médiaháború azzal végződött, hogy ezek a figurák átvették a hatalmat a Szabadság téren, kiszorítottak egy sor kiváló szakembert, kirúgták vagy központi állományba (egyfajta éhenhalásra) kényszerítették a másként gondolkodókat.
Székely Ferenc nemrégiben megsértődött, amikor a Facebookon nyilvánosan megírtam, hogy néhányan talán még ma is élnének a kollégák közül, ha ők annak idején nem számolnak le kíméletlenül a Panorámával, a Híradóval és az A Héttel. Székely ma már úgy emlékszik, hogy ésszerű összevonásokat hajtottak végre, a szekus Heltai pedig nem barátja, csupán ismerőse volt, alig ismerte, alig beszélt vele... Hát, persze.
Miért írtam le mindezt? Azért, mert ma már a külpolitikai újságírásról is alig esik szó. Lassan megszűnt minden klasszikus műhely, televízióban, újságban, neten nincs szükség, nincs igény, nincs pénz a helyszíni tudósításokra, mélységi analízisekre. Mondhatnánk, megváltozott a világ, de hadd emlékeztessek arra, hogy a külpolitikai újságírás mindenekelőtt személyes kapcsolat és beágyazottság kérdése, hagymázas marhaságokat bárki írhat az otthoni fotelből is. Amikor Sugár András átadta nekem szlovákiai kapcsolatrendszerét, elhűlve láttam, hogy volt és gyakorló miniszterelnökök, Ján Čarnogurský, Vladimír Mečiar irodai és otthoni telefonszámát is tartalmazza a lista.
Azóta is azt gondolom, itt kezdődik a szakma. Amíg külpolitikai újságíróként dolgoztam, törekedtem arra, hogy a saját területeimen korrekt szakmai kapcsolatot építsek ki a főszereplőkkel, soha nem égettem fel a hidakat, mert tudtam, hogy újra és újra visszatérek majd. Megéri tisztességnek lenni a munkánkban. Többek között ezt a felismerést is a Panorámának köszönhetem. Büszkén vallom magam Chrudinák Alajos tanítványának. Kihúzták alólunk a talajt húsz éve, szétszóródtunk a világban, de mégis létezik valamifajta közös gondolkodás, formanyelv, megszólalási stílus, szerkesztői gondolkodás riportban, interjúban – legalábbis így érzem, ha a régiekkel találkozom.
Jelképes, hogy a rövid időre feltámasztott Panorámának az első Orbán-kormány idején már nem szavaztak bizalmat odafentről, nem lehetett felállítani a régi szerkesztőséget. A másik oldal pedig zsigerből gyűlölte Alit. Így aztán nem sokkal a 70. születésnapja után Chrudinák Alajos nyugdíjba vonult. Hosszú árnyékot hagyott hátra, sok-sok remekművel, minőségi újságíróval, emlékezetes műsorral, történelemformáló pillanattal. Így sem kellett. Sem ő, sem az általa képviselt szellemiség.
De a jó hír az, hogy a Panoráma mégis győzött, mert halhatatlan lett. Húsz év alatt annyiszor, de annyiszor érdeklődtek, akik tudták, hogy fiatalabb éveimben ott dolgoztam, hogy mi van Alival, lesz-e műsor, hogy megszámolni sem tudnám. Az emberek még ma is emlékeznek a péntek estékre, amelyeket az ország egy emberként a televízió előtt töltött. És az akkori idők főszereplői, miniszterelnökök, diktátorok, tábornokok, királyok és papok magától értetődő természetességgel nyilatkoztak a kis Magyarország televíziós stábjainak – mert mindenkivel felvettük a versenyt tudásban, bátorságban, kapcsolatrendszerben. Ha valamire, erre büszke vagyok: ott állhattam a klasszikus külpolitikai újságírás sírjánál, és átölhettem a hozzátartozókat, mielőtt a tudatlanság és felkészületlenség feneketlen sötétjébe tekintettem.”