Szakadéknyi különbség van aközött, hogy elszámoltatunk egy beruházást és aközött, hogy magát a nemzeti reprezentáció gondolatát döntjük romba

„Amikor a miniszterelnök a József főhercegi palota historizáló lépcsőjét „Don Batida lépcsősoraként” gúnyolja, amikor a »se lépcső, se Polt Péter« csattanójával szórakoztatja a kommentszekciót, akkor nem egy beruházást auditál, hanem egy nemzeti szimbólumot gyaláz meg a tömeg mulattatására. Íme az államilag intézményesített prolihergelés: fogni egy nemzeti ügyet, ráakasztani a giccs címkéjét, lerántani a politika mocsarába, majd a felháborodott kommentelők kórusával fölzengetni a saját igazát. Olcsó mutatvány, mert az irigység a legolcsóbb politikai tüzelőanyag, és sosem fogy ki. Láttuk a kóstolót, amikor a Kúria belső felújítását úgy tálalták, mintha az Orbán-kormány építtette volna.

Egy kormányfő mintát is ad arra, mit szabad egy közösségnek akarnia – és aki maga áll be a »minek nekünk nagyság?« kórusába, az egy egész nemzedéket tanít meg arra, hogy a szépségre büszkének lenni provincializmus, az önbecsülés pedig urizálás. A falansztermester immár nem a kuratóriumban, hanem a bársonyszékben ül.

Ellenben igaz, hogy a Nemzeti Hauszmann Program költségei valóban elszaladtak. Több beruházás úgy indult, hogy nem volt hozzá funkció rendelve, és hiányzik a fedezet a befejezéshez. Aki azt mondja, »mutassátok meg, hová ment a pénz, és fejezzétek be tisztességesen«, az hazafias álláspontot képvisel, nem destruktívat. De szakadéknyi különbség van aközött, hogy elszámoltatunk egy beruházást és aközött, hogy magát a nemzeti reprezentáció gondolatát döntjük romba. A mostani fellépés épp ez utóbbit műveli: a jogos pénzügyi aggályt trójai falóként használja egy mélyebb indulat – a nagyság elleni indulat – becsempészéséhez. Nem azt mondja, hogy »rosszul gazdálkodtak, hozzuk rendbe«, hanem azt sugallja, hogy „kár volt belekezdeni, mert minek ez egyáltalán?”. Az első mondat a felelős állam hangja, a második a falanszteré. Gyanítom, akik ma a Vár ellen hergelnek, épp attól félnek a legjobban: hogy egy reggel fölnézünk arra a helyreállított palotára, és eszünkbe jut, hogy ez a nép valaha nagy dolgokra volt képes – és hogy talán, ha mernénk, újra tudnánk nagyot álmodni.”

Nyitókép:MTI/Róka László