Vak voltam és világtalanokat vezettem – Rákóczi Ferenc a szabadságharc kezdetéről

A Habsburg-ház Magyarországot leigázott tartományként kezelte, ahol a nemeseket megfosztották jogaiktól, a parasztságot pedig adókkal és kényszersorozással nyomorgatták. De ez talán még nem lett volna elég a magyar szabadságharchoz, ám az 1701-ben kirobbant spanyol örökösödési háború lekötötte a Habsburg-udvar energiáit, 

Ezért XIV. Lajos francia király pénzzel, majd katonai szakértőkkel segítette a magyar szabadságharcot.

1703 áprilisában a Tisza mentén élő parasztok Esze Tamás vezetésével egészen Lengyelországig vonultak Rákóczi Ferenchez, aki két évvel korábban szökött meg a bécsújhelyi börtönből, ahová felségsértés vádjával zárták. Elpanaszolták, hogy sok ezer magyart vittek el katonának a Habsburgok és még 12 ezer fő sorozását tervezik, az adók magasak, a Habsburg-katonák pedig kíméletlenül sanyargatják a népet. A fejedelem úgy emlékezett később, hogy a jobbágyok azt mondták neki: 

Rákóczi türelemre intette a jobbágyokat, akik visszatértek Magyarországra, azzal a lelkesítő hírrel, hogy az osztrák udvar álhírével szemben II. Rákóczi Ferenc él: „A hír, hogy életben vagyok, úgy felfokozta a köznép reménykedését, hogy tartósan már nem lehet féken tartani őket; itt az idő tehát, hogy elszántságomnak immár erősebb jeleit adjam, és biztosítékokat is nyújtsak afelől, hogy 

fogalmazott Rákóczi, aki azt is kijelentette, hajtotta az ifjúi hév, amely nem uralkodni vágyott, hanem a nemzetet akarta szolgálni. 

1703. május 12-én Rákóczi Ferenc barátjával és harcostársával, Bercsényi Miklós gróffal közösen adta ki a brezáni kiáltványt, amelyben a Habsburgok elleni harcra szólította fel az ország lakóit, a nemesektől a jobbágyokig. A kiáltványban Rákóczi és Bercsényi a következőképpen fogalmazott: „Sorsunkat, életünköt… édes hazánk, régi szabadságunknak javára s hasznára szenteltük (…) vérünköt kioltani…. minden privátumra való vágyakozás nélkül készek legyünk.” Rákócziék egy zászlót is készítettek, piros selyemből, arany felirattal, amelyen ez állt: 

1703 júniusában Rákóczi átlépte a magyar határt és csatlakozott az Esze Tamás által toborzott sereghez. Habár a felkelők rosszul álltak fegyverekkel, csupán parasztpuskáik, bunkósbotjaik, kaszáik és lándzsáik voltak, Rákóczi mégis eltökélt volt. Azt is megindokolta, miért: „Hazám fölszabadításához saját gyötrelmeim és a szerencsétlen nép nyomorúsága miatt való fölindulásomban kezdtem hozzá.” Rákóczit az is lelkesítette, hogy egyre többen csatlakoztak a szabadságharchoz: „Ezeket az embereket feleségük és gyerekeik kísérték, és amikor messziről megláttak engem, letérdeltek, és orosz módra keresztet vetettek. Bőven hullatták könnyeiket, és ez kifakasztotta az én könnyeimet is. E nép buzgalmának és szeretetének nem volt elég, hogy képessége szerint ellátott élelmiszerrel, hanem hazaküldték asszonyaikat és gyerekeiket, beálltak a katonáim közé, és többé sohasem hagytak el. 

Emlékirataiban így foglalta össze a szabadságharc lényegét: 

Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt – és a világi becsület, amelynek forrása természetes nagylelkűségem volt…”

Száműzetésében már úgy vélekedett, a szabadságharc kitörésekor egy 26 éves fiatal volt, mindenféle tapasztalat nélkül, a politikát és a történelmet is felületesen ismerte, viszont nem nézhette tétlenül a Habsburgok sanyargatásait. „Bevallom tehát, hogy vak voltam és világtalanokat vezettem.” A Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendőn keresztül tartott, példát mutatott és hitet adott a későbbi magyar szabadságharcosoknak.

Nyitókép: Rákóczi Ferenc fejedelem egy későbbi ábrázolása. Forrás: MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Következik: Rákóczi Ferenc és Daniel Defoe.

Forrás: 

Köpeczi Béla, R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Osiris, Budapest, 2004 (Millenniumi Magyar Történelem. Életrajzok).

Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok.