Mélypontból a magasba: feltámadt Krisztus! Ezt ünnepeljük húsvétvasárnap is

A nagyhét dráma, tele szimbólumokkal és érzelmekkel. Virágvasárnap Jézus bevonul Jeruzsálembe. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorát ünnepeljük, a rítus alapítását – legyen szó katolikus szentmiséről, keleti szent liturgiáról vagy protestáns úrvacsoráról. Nagypéntek a mélypont: délután háromkor keresztutat járunk, hogy átéljük Krisztus szenvedését, a katolikusoknál az esti csonka misén virágvasárnap után másodszor hangzik fel énekesen a passió, Jézus szenvedéstörténete a tárgyalástól a haláláig. Aki még hazaér időben, az követheti a szentatya római keresztútját a Colosseumban. Nagyszombaton csönd van, ez a nyugalom napja, meglátogatjuk a szentsírt. Este pedig virrasztás és feltámadási szertartás vár minket, hogy a mélypontból a magasba kerüljünk:

feltámadt Krisztus! Ezt ünnepeljük húsvétvasárnap is.

Nagyszombaton a vigília-szertartás a tűzszenteléssel kezdődik. A jeruzsálemi Szent Sír-bazilikában a tűz a Szent Sírban bukkan fel, és – mint Rod Dreher
is beszámol róla Megélni a csodát című kötetében – hideg, csak pár perc után forrósodik fel. A szertartás résztvevői ezt a hideg tüzet adják tovább 
egymásnak.

Húsvét a legnagyobb keresztény ünnep, amely nélkül az egész kereszténységnek nincs értelme. Ha Krisztus, a második isteni személy nem halt meg értünk és támadt fel úgy, hogy ezzel a Szentháromság átélje az emberi mivoltot, akkor balgák vagyunk, mint arra Szent Pál figyelmeztet. De hát a kereszténység mellett racionálisan is lehet érvelni, illetve csodák garmadája igazolja, így a húsvét „értelmes” is.

Az ortodox hitű Richard Swinburne oxfordi teológus The Resurrection of God Incarnate (a megtestesült Isten feltámadása) című kötetében úgy érvel, „a rendelkezésre álló bizonyítékok igencsak valószínűvé teszik, hogy Jézus a megtestesült Isten volt, aki feltámadt a halálból”, ennek valószínűsége 97 százalék körül van. Érvelése Thomas Bayes tételének alkalmazásán alapul, és a könyv nagy része az e tételben használt valószínűségi értékek alátámasztása. Swinburne kifejti, hogy milyen bizonyítékokat várnánk, ha Jézus megtestesült Isten lenne, majd azt állítja, hogy ezek épp azok a bizonyítékok, amiket valójában találunk. A könyv nagy része nem szigorúan vett filozófiai jellegű munka, inkább érvelés. Swinburne azzal is érvel, hogy a rendelkezésünkre álló tények szerint csak Jézus felel meg az isteni megtestesülés előzetes és utólagos követelményeinek; „a bizonyítékok azt mutatják, hogy Jézus olyan életet élt, amilyet a megtestesült Istentől elvárnánk, és azt is alátámasztják, hogy halála után feltámadt”.

A locsolás, amely pogány maradvány és termékenységszimbólum, csak másodlagos, de persze a néphagyományban és nemzeti mivoltunkban fontos szokás. Valahol szép, hogy a termékenység az isteni önfeláldozáshoz kötődik időben.

Elég nyomasztó a keresztúton elmondani tizennégyszer, hogy „imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot”. De aztán a feltámadási szertartás kitörő öröme ellensúlyozza ezt: „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!” 

Nyitókép: Pixabay