Túl sokat veszíthet mindenki ahhoz, hogy pusztán érzelemből döntsön, ne pedig józan megfontolásból.
Közel tizenhat évnyi kormányzás után nem az számít anomáliának, ha egy ország választóinak többsége változást akar, hanem az, ha nem. Magyarországon a radikális változás programjának nincs világos többsége, a két nagy tábor fej fej mellett áll. Ez felértékeli a mobilizációs versenyt, amely egyébként is minden kampányidőszakban fontos. Ugyanakkor sokkal kedvezőbb a „pólpozíció” a kormánypártok számára, mint amilyennel a hivatalban lévő erők egy-egy választás előtt rendelkezni szoktak. Ennek meggyőződésem szerint két oka van. Az egyik, hogy a mögöttünk hagyott másfél évtized kormányzati teljesítményében több volt a jó, mint a rossz. A másik, hogy a választói többség várakozása szerint a következő négy, nyolc, tizenkét vagy ki tudja hány évben jóval több kockázat és veszély leselkedik ránk, mint a mögöttünk hagyott másfél évtizedben. Ilyenkor a hivatalban töltött idő nem a kormánypártok ellen szól, hanem mellettük.
A tapasztalat hangsúlyozása azonban önmagában nem elég, mert négy ciklus után a korrekció igénye is jogos egy társadalomban. Nekünk, fideszeseknek (újra) a gyakorlatban kell bizonyítanunk a tételt, hogy „a Fidesznél csak a Fidesz lehet a jobb”: a politikai közösségünkben megvan az önkorrekció és a megújulás képessége. Ennek hiteles bemutatásához ki kell mozdulni a politikai komfortzónából, el kell hagyni a fővárost, és „terepre” kell menni. Vitákat kell vállalni, kérdésekre kell válaszolni, bele kell nézni a választók szemébe, és meg kell hallani a kritikájukat. Kiállni, beleállni.
Az utóbbi időben két olyan életre szóló „tanulmányutam” volt, amely még inkább meggyőzött erről. Az egyik Washingtonba vezetett, Donald Trump elnök Fehér Házába, a másik Kisvárdáról indult, és az ország közel ötven településére jutott el. Mostanáig. Ez a Lázárinfó.
A két út tanulsága közös. A politikus dolga nem az, hogy nevelje a választókat, hanem hogy szolgálja őket: nem az embereknek kell beszélnie (és még csak nem is róluk), hanem velük.
A liberálisok szerint ez populizmus. Van is olyan politikustársam, aki védekezni szokott a jelző ellen, én azonban nem teszem. Ha ez populizmus, akkor populista vagyok a politikai közösségemmel együtt. A magyar nép, a magyar emberek érdekét képviseljük, mert más népek vagy akár a bankok, a multik és a nemzetközi spekulánsok érdekeit képviselik épp elegen mások. Ha a magyar kormány sem a magyar nép érdekeit képviseli, akkor ugyan kicsoda?
Amilyen egyszerű igazság ez, annyira nem magától értetődő módon érvényesült a rendszerváltozás utáni években – egészen a 2010-es fordulatig. Addig a régi elitnek mindig fontosabb volt egy-egy birodalmi központ (vagy akként viselkedő hatalmi centrum) akarata, mint a magyarok érdeke. Nekünk, fideszeseknek azonban a munkások, a hétköznapi küzdők, az iparkodó, igyekvő, törekvő emberek mellett van a helyünk. (Nem a törtető, hanem a törekvő emberek mellett – ez nagy és tanulságos különbség.) A populizmus ellentéte ugyanis – a liberális fősodor által erőltetett értelmezéssel szemben – nem a felelősség, hanem az elitizmus. Az a magatartás, amikor politikusok vagy a senki által meg nem választott – és így senki által nem ellenőrzött – hatalmak jobban akarják tudni az embereknél, hogy nekik mire van szükségük. A liberálisok-progresszívok meggyőződésem szerint ebbe a felvilágosult gőgbe buktak bele világszerte. Ami mintha még mindig nem esett volna le nekik, továbbra is „fullba” nyomják a népnevelést, lásd woke politika.
Donald Trump és Orbán Viktor azonban a természetüktől fogva mások. Értik és érzik, hogy mit akarnak az emberek, mire van szükségük a családoknak, a nemzeti vállalkozásoknak, és azt szolgálják ki a lehető legjobb és leghatékonyabb módon.
Ez egészen másfajta politika, mint amit a 20. századból megörököltünk. Már nem bal- és jobboldalról szól, nem ideológiai kérdések mentén húzódik a választóvonal, hanem a hétköznapok legégetőbb kérdéseire adott válaszok alapján rajzolódik ki. Ebben a politikában a gázár fontosabb, mint a gender, a saját béke megelőzi a mások háborúját, és a magyar gyerek megszületése előbbre való, mint felnőtt migránsok befogadása, mert egy ország lakosságának az összetétele nem csupán demográfiai kérdés.
Noha az elemzők gyakran beszélnek arról, hogy a társadalomban sosem volt még akkora a megosztottság, mint ma, a Lázárinfókon nem ezt tapasztalom.
Bár ezek a helyi események többnyire valóban a balhés jelenetek miatt kerülnek be az országos nyilvánosságba, az első percek – többnyire megrendezett – „botrányain” túl én nem megosztottságot tapasztalok, hanem egyetértést az emberek között, legalábbis a fentihez hasonló, alapvető kérdésekben. Ezért állítom határozottan, hogy a jövőt érintő legnagyobb kérdésekben a többség velünk van. És mi a többséggel.
De persze érzem a bizonytalanságot is ezeken a találkozókon. Valójában mindegyik felszólalás hátterében – legyen az harciasan ellenzéki vagy megerősítést kereső kormánypárti – két kérdés húzódik meg. Az egyik, hogy mit nyerhetnek az emberek a Fidesszel. A másik, hogy mit veszíthetnek a Tiszával.
A kampány lehetőséget ad, hogy tényekkel alátámasztva emlékeztessünk rá, ha mi kormányzunk, mindenki dolgozhat, aki akar, és nemcsak megélhet, de előrébb is juthat az életében – családot alapíthat, otthont teremthet, mert az állam nem hagyja magára. E tizenhat év során a nemzeti-polgári kormányok sosem a megszorításokra épülő régi politikát követték: mi sosem az emberektől vettünk el, hanem mindig a bankoktól, a multiktól, a nagy energiacégektől. Onnan, ahonnan politikai ellenfeleink legnagyobb igazolásai érkeztek. Ez tehát alapvető különbség köztünk és a régi elitek között: ők nagy emberekben gondolkodnak, mi pedig a kisemberekért cselekszünk. Jó példa erre a januári rezsistop is: a többletfűtés árát nem a családok fizetik meg, hanem az extraprofitot termelő energiacégek.
Ha a többség a saját életkörülményeit hasonlítja össze a – szerencsére régen elmúlt – „elmúlt nyolc évvel”, vagyis a gyurcsányi időszakkal, akkor nemigen juthat más, józan következtetésre, mint hogy Magyarország ma jobban él, mint 2010-ben. Ám 2030-ban újra rosszabbul élhet, ha a többség most nem a saját családja érdekei, hanem a régi elitek szája íze szerint választ.
Túl sokat veszíthet mindenki, hogy pusztán érzelemből döntsön, ne pedig józan megfontolásból.
Ezért szoktam azt mondani a Lázárinfókon, hogy most egy kicsit más a nóta, mint régen. Most a következő mondat érvényes: „Hallgass az eszedre, szavazz a Fideszre!”
Mert ha a Fidesz győz, mindenki nyer, aki dolgozik. Ha azonban a Tisza győz, mindenki veszít, akinek van valamije. A tét egyszerű: biztonság vagy káosz! A Tisza változást ígér, de káoszt hoz. A mi ajánlatunk viszont világos: biztonság a házban és a hazában. Biztonságban maradnak a nyugdíjak, a családtámogatások, a rezsicsökkentés. De veszélybe kerülhet mindaz, ami jó volt ebben a kormányzásban. Ezt kell megértetni mindenkivel: a szüleinkkel és a gyerekeinkkel, a szomszédainkkal és a barátainkkal, a rossz választásukban magabiztosakkal és a biztos választásban még bizonytalanokkal.
A Lázárinfókon azt tapasztalom, hogy ez valójában nem olyan nehéz, mint sokan gondolnák, mert ahogy Orbán Viktor fogalmazott: a jó kormányzásnak van egy erős szövetségese, a valóság. A rezsistop és a rezsicsökkentés, a 3 százalékos Otthon Start hitel, az anyák adómentessége, a megvédett 13. és az elindított 14. havi nyugdíj, az árrésstop, de akár a déli határkerítés is mind-mind a mi oldalunkon áll, a mi igazunkat bizonyítja. Végül van még egy nagy érv, amely mellettünk szól: velünk van Európa legrégibb, legkipróbáltabb, legrutinosabb vezetője. Ma Orbán Viktor Magyarország legerősebb fegyvere. Erre a fegyverre pedig nagy szükség lesz, mert a régi világrend felbomlásával kaotikus idők jönnek.
Mindezekről az érvekről igyekszem beszélni a Lázárinfókon, amelyeknek a formátuma a kampányhajrában változik, a lényege azonban nem. Továbbra is bárhol, bárkivel és bármiről beszélek – csak még feszesebb időrendben, hogy fokozhassuk a tempót és növelhessük az elérést, azaz minél több emberhez juthassunk el.
Tanulmányok és elemzések sora jegyzi, hogy a nyilvánosság a netre költözött, a közösségi média az elsődleges kampányterep. Lehet. De én több tízezer lázárinfós kilométerrel a hátam mögött, közel félszáz helyszín több mint ezer kérdezőjének több ezer kérdése után azt tapasztaltam és azt tanultam meg: a politika fő terepe továbbra is az utca. A terek, a művházak, a kocsmák. A Facebook-fiókok helyett a hús-vér emberek; a lájk helyett az igazi taps; az arctalan, anyázó kommentek helyett a szembe néző vélemények.
A kattintás figyelmet hoz, a kézfogás meg bizalmat.
Választást pedig csak bizalommal lehet nyerni.
A szerző építési és közlekedési miniszter
Nyitókép: Facebook
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Kiderült, hol zárja a kampányt a miniszterelnök.
Sebaj: április 12-én ki fog derülni, hogy Bródy ma már nagyon kevés.
Aki hisz Krisztus feltámadásában, képes a helyi értékén kezelni az olyan véges dolgokat is, mint a politika – véli Blanckenstein Miklós. Húsvéti beszélgetés elmélyülésről, odaszentelt figyelemről és az önsajnálat ellenszeréről.
Keresztény emberként van dolgunk a politikával.
Kell is az erősítés, ugyanis a miniszterelnök szerint „Esztergom egy nagyon nehéz választókörzet”.
Szijjártó Péter tette helyre az ukrán elnököt.
A Tisza Párt egyik képviselőjelöltje, Lovkó Csaba tiltott kampányeszközökkel próbált szavazatokat szerezni.
Marine Le Pen szerint „a béke az egyetlen megoldás, amely meg tudja állítani az emberi mészárlást, amit ez a háború jelent”.
