Zénón és a vécépapír

„Jó ideje rágódom Takács Péter egészségügyi államtitkár (politikai) antológiába illő tételén, miszerint a legjobb kórházi vezetés mellett is matematikailag lehetetlen, hogy minden pillanatban, minden mosdóban legyen vécépapír. Matematikailag valóban, csakhogy azt is tudnunk kell, hogy a matematika nyelvén Akhilleusz soha nem éri utol és nem előzi meg a lomha teknőst, holott a szemünk erről győz meg minket. Most akkor melyiknek higgyünk?

Úgy hozta a sors, hogy három országban is betegeskedtem. Sőt: a Ceausescu-féle kórházi ápolás és a forradalom utáni is külön országnak számít, mert ég és föld volt a különbség. Előbbiben a döntő kérdés mindig az volt, hogy van-e ismerős, rokon, családi barát az adott osztályon? Így aztán a »kezelés« mindig bősz telefonálással kezdődött, majd mehettünk soron kívül a fül-orr-gégészettől a röntgenig bárhová, miközben biztosak lehettünk benne, hogy a körülményekhez képest a legjobb és leggondosabb ellátást kapjuk. Én ezt haveri kórháznak neveztem magamban. Ezek a reflexek sokáig megmaradtak, de emlékszem, mégis eljött egy pillanat, valamikor a kilencvenes évek második felében, amikor már nem számított halálos bátorságnak igénybe venni az állami rendszert.

A kétezres évek közepén települtem át Magyarországra, és szembetűnő volt a különbség. Akkoriban még úgy tűnt, hogy az ország megragad a kelet-európai élbolyban, míg Románia az utolsók közé sodródik. Hosszú ideig már az is elég volt, hogy magyarul mondhattam el a bajaimat, és minden egyes szót (még az orvosi szakkifejezéseket) is megértettem. Ez a gyermeki öröm palástolta el, hogy lassan ez is elrománosodik. Az utolsó években szinte kizárólag a magánegészségügy friss intézményeihez fordultam, mert nem akartam heteket, hónapokat várni.”

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád