Jókai Mór élete végéig gyászolta a tragikus sorsú Rudolf trónörököst

Rudolf trónörökös számára a megszületése pillanatában kijelölte a katonai pályát az apja, Ferenc József, aki ezredesi rangot adományozott az újszülöttnek. Neveltetéséről az uralkodó anyja, Zsófia Friderika bajor királyi hercegnő gondoskodott, az akkor 21 éves Erzsébet királynénak ebbe nem volt beleszólása. A kisfiút szigorúan fogták, katonás neveltetésben részesült, s elvárták tőle, hogy hamar nyelveket tanuljon. 1863-ban a Hölgyfutár is megírta, hogy 

Tudni lehet azt is, hogy felnőttként kifejezetten taszította az a pompa, ami körülvette a családját, és sokszor kritizálta az arisztokráciát, hogy tagjai műveletlenek és lusták. A vadászat mellett a természettudományok és az írás foglalkoztatta. 1878-ban egy könyve is megjelent német nyelven Tizenöt nap a Dunán címmel, a 310 oldalas kötetben az úti élményeiről számolt be. 

A „természettudományos” érdeklődésébe aztán a hölgyek is belekerültek. Több titkos és kevésbé titkos szeretője is volt, majd 1881 májusában, 23 évesen elvette feleségül a belga király lányát, Stefániát. Rudolf monarchiapárti volt, a magyar önállósodási törekvéseket elvetette, ugyanakkor egyáltalán nem volt ellenséges a magyarokkal, sőt többször is kijelentette, hogy kedveli az országot. A trónörökös ismerte és kedvelte Jókai regényeit, és el is mondta, amikor a híres író az udvarban vendégeskedett: 

1882-ben a Bálványosvár című Jókai-regényt a bécsi Wiener Allgemeine Zeitung is folytatásban közölte. Ott olvasta Rudolf a részeket, és megkérte Jókait, hogy az egész kéziratot küldje el neki, mert nincs türelme kivárni a következő részt, szeretné egyben elolvasni. A magyar író később személyesen, aláírva adta át a megjelent könyvet Rudolfnak. A fiatal, 22 éves Habsburg főhercegről így írt Jókai 1880-ban: „A trónörökös magas, deli termetű alak, arca nyílt, megnyerő tekintetű, az ifjúkorhoz oly jól illő elpirulással.”

A trónörökös nagy álma volt egy részletes mű, amely bemutatja a Monarchia összes vidékét. 

Egy ideig úgy tűnt, gellert kap a vállalkozás, ugyanis a környezetéből több olyan jelzést is kapott, hogy a kötetekben Magyarország ne szerepeljen kiemelten, inkább Ausztria egy provinciájaként. Megkérdezte Jókait, hogy ilyen körülmények között is vállalja e a szerkesztést, ám a magyar író határozottan nemet mondott. A trónörökös viszont ragaszkodott Jókaihoz, és elcsendesítette az udvari okoskodókat. Később többen is azt mondták Jókai Mórnak, neki köszönhető, hogy megjelenhetett a könyvsorozat, ő erre szerényen csak ennyit felelt: 

A főherceg rendszeresen részt vett a szerkesztőségi üléseken, nem egyszer utazott ezért Budapestre. Hitt a monumentális vállalkozás sikerében, egy alkalommal például ezt mondta a szerkesztőknek: „Annak, mi a valódi hazafiságra, és a szellemi lendületre van alapítva, sikerülnie kell, s ezért egész megnyugvással tekinthetünk a jövő elé.” Máskor pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki tegye bele az energiáját a könyvsorozatba: „Úgy fogjatok hozzá, hogy ha megkezditek, be is fejezzétek.”

Nemcsak védnöke volt a könyveknek, hanem írt is, ott pedig alázattal fogadott minden megjegyzést a szerkesztőktől. Egy esetben megtörtént, hogy a szerkesztő szisztematikusan kihúzott egy szót az írásából. A trónörökös tollat ragadott, és elegánsan fogalmazva kérte az elnézőbb hozzáállást: „Mindenkor kijavította ön e szót: dickung. Egyszer megmaradhatna, mert egésze jó szó és alkalmas buján tenyésző bokros helyek jellemzésére.” Az is megesett, hogy egy neves, de már idős osztrák szerzőtől száraz és érdektelen cikket kapott a szerkesztőség. 

Rudolf nagy tisztelője volt Jókainak, ő pedig nem csupán a trónörököst, hanem a művelt, széles látókörű, kiváló írót is látta benne. A kapcsolatuk bensőségességére jellemző, hogy amikor 1886-ban elhunyt Laborfalvi Róza, Jókai felesége, a trón várományosa egyből táviratot küldetett a megtört Jókainak: „Legbensőbb részvétünk a nagy szerencsétlenségben, mely önt érte. Rudolf és Stefánia.”

1889. január 31-én jött a döbbenetes hír, hogy a trónörökös előző nap, csupán 30 éves korában meghalt. A lapok sokáig csak a halál tényét tudták megerősíteni, így hamar találgatni kezdtek. A Pesti Hírlap három lehetséges okot vázolt fel. 

Hivatalosan egyik felvetés sem igaz. Az udvar azt közölte, hogy a mayerlingi vadászkastélyában előbb lelőtte a szeretőjét, Maria von Vetserát, majd maga ellen fordította a fegyverét. Jókai díszes koszorúja is ott volt a temetésen, amelyen csak ennyi állt: „Letűnt vezércsillagunknak.”

Természetesen nekrológot is írt, amelyben nem fukarkodott a magasztaló jelzőkkel: „Ilyen lesz ő a közel, a távol, a messze jövőben: babérral, majdan koronával a fején, vezérlő szelleme egy eszményi korszaknak.” Az írásból is kitűnt, nagy tehetségnek tartotta, és kiemelte azt is, a trónörökös magyarul is megtanult. Jókai úgy gondolta, Rudolf a világpolitikát is befolyásoló, korszakos politikus lesz a trónra lépése után: „Te fogsz lenni ez országnak második Korvin Mátyás királya. Álom volt. Por és hamu minden!” – írta nekrológjában. Lángeszű írónak tartotta, mellette nagylelkű férfinak: 

– fogalmazott Jókai, majd így folytatta: „Ebben a testben egy nagyra törő, tettre vágyó hősnek a lelke lakott. Egyike volt ő azoknak az alakoknak, akik hivatva voltak lett – világtörténetet csinálni.” Jókai 1889 telén úgy látta, Rudolf trónörököst nem felejti el az utókor, és értékelni fogja emberi nagyságát, ám ebben nem lett igaza… Az újságok szerint amúgy Jókai Mór a királyi családtól megkapta emlékbe azokat az aranygombokat, amelyeket az ingjén viselt a trónörökös a halála napján. Az író szerint a gombok hátoldalába a következő volt vésve: „Hazádnak rendületlenül, légy híve, oh magyar!”

Nyitókép: Rudolf trónörökös fotója. Két évvel a halála előtt készült. Forrás: Wikipedia

Következik: Jókai a forradalmár