A szabad közlekedés tiltható, a Pride nem: Karácsony két arca, egy hétvégén!

„A szabad közlekedés tiltható, a Pride nem: Karácsony két arca, egy hétvégén! Budapest mégsem szabad!

A mostani hétvége igazán tanulságos volt. Miközben az ország szeme előtt a Pride vonult végig Budapest utcáin – immár betiltott rendezvényként (szexuális lobbi tartalma miatt), ám valójában kormányzati szempontból tolerált (szabad gyülekezés), sőt finoman támogatott (korrekt rendőri jelenlét) formában – egy furcsa tükör tartatott fel a demokrácia arca elé. A hivatalosan tiltott, ám gyakorlatilag engedélyezett felvonulás újfajta politikai műfajt teremtett: a kormányzati szinten elismert polgári engedetlenség műfaját. Egy tüntetés, amit nem lehet, de mégis lehet – és amit a főpolgármester is aktívan támogat. 

Aztán jön a kontraszt. Ha a Pride megvalósulhat, mint a népakarat diadala a tilalmak felett, akkor vajon miért nem lehet hasonló hozzáállással kezelni... mondjuk... a közlekedést?

Mert ha van dolog, amiben Budapest tilt és korlátoz, az a szabad mozgás a városban, amit látunk, az az autósok üldözése.
Az utóbbi időszakban a főváros közlekedése gyakorlatilag térdre rogyott. A felújítások, forgalomkorlátozások és egyesek szerint ideológiailag vezérelt »zöldítési« projektek már nemcsak kényelmetlenek, hanem sokak szerint egész egyszerűen élhetetlenné tették a várost és gazdasági károkat is okoznak az egyéneknek.
A Lánchíd továbbra is zárva az autósok előtt. A pesti alsó rakpart június 21-től augusztus 15-ig teljes zár alatt áll és lesz, mintha a gyalogos forradalom már meg is történt volna – csak épp gyalogosokat ritkán látni ott. A 45 fokos aszfalton sétálgató turisták képét talán csak a főpolgármesteri sajtóosztály tudja lelkesen vizionálni. A város közlekedése pedig áll, a dugók naponta újrajátszott rémálmok, miközben a légszennyezettség méri a saját cinikus iróniáját a »zöld város« eszméjén.

És ekkor jön a gondolatkísérlet: mi lenne, ha a közlekedés-párti lakosok is polgári engedetlenségre fognák magukat? Ha valaki egy reggel egyszerűen csak megnyitná a Lánchidat az autósok előtt, mint a demokrácia újabb színterét? Hisz van rá igény, nem? Ha már a kormány is így érvel a Pride esetében, miért ne működhetne ez itt is? Milyen lenne egy »Közlekedni akarók tüntetése« – zászlók helyett dudálással és közlekedéssel a rakparton?
De a főpolgármester nem lép. Talán mert nem akar. Talán mert nem lehet. Vagy – ahogy suttogják – azért, mert a Lánchíd felújítása inkább papíron történt meg, mint valóságban, és a »közlekedési terhelés« veszélye túl sokat mondana a kivitelezés minőségéről? A korrupció szelleme mindig ott lebeg a Duna felett, csak épp nem biztos, hogy a szmogon át jól kivehető.

A kérdés egyszerű: Budapest miért nem lehet csak egyszerűen élhető? Miért kell választani ideológia és közlekedés, identitáspolitika és infrastruktúra között? Hol van az a pont, amikor a fővárosi lakos már nem csak türelmes, hanem cselekvő lesz? És ha eljön, vajon az ő polgári engedetlenségüket is ilyen empátiával, ilyen példás demokráciával fogja kezelni a város vezetése?

A végén talán csak annyit várnánk: ne kelljen szabadságharcosnak lenni ahhoz, hogy hazajussunk munka után. Már az is elég lenne, ha végre valaki észrevenné, hogy a szabadság nem mindig zászlók alatt vonul – néha csak be akar jutni a munkahelyére, haza akarja vinni a gyermekét, és be akar parkolni a háza elé.”