Belátni a láthatatlant

Az evangélisták a feltámadásról szólva alig találnak szavakat a természetfeletti természetes eszközökkel való megragadására. Mivel azonban az Ige testté lett (Jn 1,14), magát az igét is alkalmassá tette arra, hogy odavezessen ahhoz, aki van (Kiv 3,14). 

János, a tanítvány – evangéliumában olvassuk – húsvét reggelén betekint a sírba, látja a gyolcsokat. Ekkor a derengő látást jelentő görög kifejezést használja az evangélium. Majd jön Péter és a gyolcsok elhelyezkedését részletesen bemutató szakasz, ahol a fotózó látás szerepel: a belénk vésődő eseményé. És végül János bemegy a sírba: „látja, és hisz” (Jn 20,1–10), ezt a belátás szavával adhatjuk vissza. Jánosnak itt kezd derengeni a sírnál: Jézusban a távoli Isten személyesen szerette, Jézust szeretve pedig ő is magát Istent szerethette, ezért hívja önmagát később szeretett tanítványnak. Ott volt a keresztnél, ami megérteti vele – idézi is később – a próféta szavát: „Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak” (Zak 2,12). Lázár feltámasztása tükrében pedig látja, hogy Jézus gyolcsai úgy maradtak, ahogy eltemették, vagyis ő nem visszajött – mint néhány nappal korábban a gyolcsokkal megkötözött Lázár –, hanem előrement. Levelében ezért majd így tesz tanúságot: „Szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk, kezünkkel tapintottuk, az élet megjelent” (1Jn 1,1). És ez vonatkozik a sírra is, ahol a Mester hátrahagyott jelei, fizikai valóságának hiánya arra mutat, mindaz, amit ő mondott, tett, érezni engedett, nem érthető máshonnan, csak az ég és a föld e találkozási pontjából.