Belátni a láthatatlant

Az evangélisták a feltámadásról szólva alig találnak szavakat a természetfeletti természetes eszközökkel való megragadására. Mivel azonban az Ige testté lett (Jn 1,14), magát az igét is alkalmassá tette arra, hogy odavezessen ahhoz, aki van (Kiv 3,14). 

János, a tanítvány – evangéliumában olvassuk – húsvét reggelén betekint a sírba, látja a gyolcsokat. Ekkor a derengő látást jelentő görög kifejezést használja az evangélium. Majd jön Péter és a gyolcsok elhelyezkedését részletesen bemutató szakasz, ahol a fotózó látás szerepel: a belénk vésődő eseményé. És végül János bemegy a sírba: „látja, és hisz” (Jn 20,1–10), ezt a belátás szavával adhatjuk vissza. Jánosnak itt kezd derengeni a sírnál: Jézusban a távoli Isten személyesen szerette, Jézust szeretve pedig ő is magát Istent szerethette, ezért hívja önmagát később szeretett tanítványnak. Ott volt a keresztnél, ami megérteti vele – idézi is később – a próféta szavát: „Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak” (Zak 2,12). Lázár feltámasztása tükrében pedig látja, hogy Jézus gyolcsai úgy maradtak, ahogy eltemették, vagyis ő nem visszajött – mint néhány nappal korábban a gyolcsokkal megkötözött Lázár –, hanem előrement. Levelében ezért majd így tesz tanúságot: „Szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk, kezünkkel tapintottuk, az élet megjelent” (1Jn 1,1). És ez vonatkozik a sírra is, ahol a Mester hátrahagyott jelei, fizikai valóságának hiánya arra mutat, mindaz, amit ő mondott, tett, érezni engedett, nem érthető máshonnan, csak az ég és a föld e találkozási pontjából.

Minden innen érthető, és itt válik fontossá. A keresztnél a Mester maga elé engedte a szolgát, maga helyett Mária fiának rendelte a tanítványt. János pedig folytatja, amit Jézus vele tett: maga elé engedi a hűtlen Pétert, hogy ő lépje át először a sír, a hit kapuját, így a Genezáreti-tónál a többi tanítvány már követte a bárkával az előttük úszó Pétert a feltámadott irányába (Jn 21,8). Mária ugyanígy engedi maga elé az apostolokat, aminek a dinamikája épp az ellentéte a nők ma propagált papságának. Ő, aki világra szülte Jézust, húsvét után meri a bűnös apostolok közvetítésével elérni fiát, mert a fiú a kenyeret az apostoloknak, ők pedig neki adják át. Ennél tapintatosabban, alázatosabban nem lehet szeretni az egyházat, ezért is hívjuk a Szüzet az egyház anyjának. 

Minden innen érthető, és itt válik fontossá. Jézus vasárnapra támadt fel, ezért lesz az a feltámadottal való találkozás napja, amely a kronoszba pecsételi a kairoszt, a kronológiai időben az üdvösség idejét teszi jelenvalóvá. Nem véletlen, hogy a munka­táborokban oly fontos volt a vasárnapi dolgoztatás. A vasárnap az új kezdet ideje, amikor Krisztus teste, asztala, szava, ízlelése megvilágítja a test, a szó, a családi asztalközösség fontosságát. Nicolas Brouwet korábbi lourdes-i püspök ezért bátorította az édesanyákat: vasárnap mindig legyen édes sütemény a családi asztalnál, ami összekapcsolja az étkezést az oltárral és a feltámadással. „Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr; boldog ember, ki őbenne bízik” (Zsolt 33,9).

Minden innen érthető, és itt válik fontossá, mert húsvét elvezet e világ kereteinek elfogadására és felülmúlására. A halál ugyanis magunkba zártság, kommunikációnélküliség, ebbe ereszkedett le Krisztus, hogy az Ige újjáteremtse a szót, és ezzel a kapcsolatteremtés túlhaladhassa önmagát: az evangéliumok találkozások leírásával mondják el a feltámadást. Romanus húsvét reggelén a barlangban leli fel Szent Benedeket, és így szól hozzá: „Kelj fel, költsük el az ételt, mert ma húsvét van!” Benedek ezt felelte: „Tudom, hogy húsvét van, mivel téged láthatlak!”

Enélkül ugyanis az ember romantikus világvégevárásra jut, mint az első keresztények egy csoportja, akiknek Pál azt írta: „aki nem dolgozik, ne is egyék” (2Tessz 3,10). Vagy ebben a világban akar mennyországot teremteni a két szélsőség: mások kiirtása, összezavart közállapotok és tömegemberek formálása vagy éppen az individuum – drog és ösztönökkel való – mennybe emelése által. A feltámadott megérteti velünk, az ember akkor emelkedik fel, és lesz igazán otthon a világban, ha befogadja azt, aki lehajol hozzá, hogy fölemelje eredeti méltóságára. Kell, hogy az egyház a neki adott nagyobb lehetőségekkel és minden tagjával azt üzenje a társadalomnak: titeket szolgállak; hogy az új gazdasági elit merjen mértéken túl áldozatot vállalni a leszakadó rétegek terheinek átvállalásában; hogy a házasságot és a gyermekvállalást, a papságot, a szerzetességet vagy éppen az öregkort úgy éljék meg és értékeljék a magukat kereszténynek valló személyek, a hozzájuk közel álló politikai közösségek, hogy ezek szépsége nagyobb köteléket jelent, mint a deviáns életformák.

Újmisés papként nagycsütörtökön rám jutott a Jézus cselekedetét utánzó lábmosás szertartása a plébánián. A hosszú liturgia után telefonált idős rendtársam, menjek érte a kórházba. Ahogy szobájában leült az ágyra, újrakezdtem a lábmosást, immár a maga valóságában. A szertartást a Jézus cselekedetét elmondó latin ének kísérte korábban, amelynek első szava: surrexit – felkelt; de eszembe jutott az is, vasárnap azt énekeljük majd: resurrexit – újra felkelt, feltámadt. Ott ébredtem rá, az ünnepek vezetnek el bennünket arra, hogy az ünnepelt cselekvés valós folytatása mindig elővételez valamit a végső valóságból, és bennünket is közelebb visz hozzá.

A szerző ferences szerzetes

Nyitókép: Wikimédia