Többségi akarat kontra szabadságjogok

„Ha egy – történelméből, irodalmából, hagyományaiból, közgondolkodásából adódóan a függetlenséget, autonómiát értéknek tartó – országban sokáig diktatúra van, akkor ennek elmúltával a lakosság szabadság iránti vágya hirtelen minden megkötöttség eltörlését akarja.

A szocialistának nevezett Kádár-rendszer és a szovjet megszállás bukásakor a vágyott, de korábban elnyomott jogainkat korlátozás nélkül kívántuk élvezni. Igaz volt ez az alapvető szabadságjogokra – szólás-, sajtó-, vélemény-, gyülekezési-, vallás- stb. –, de a gazdasági életre is. Hirtelen a tiltások nélküli kapitalizmus szakadt ránk, és mivel az új szentírás szerint az állam bármiféle szerepe (tervgazdálkodás, állami tulajdon, a piacot felülről szabályozó törvények) csak káros lehet, ezeket a szabadság elleni támadásnak gondoltuk.

Tudjuk azonban, hogy a teljes egyéni szabadság gyakran mások rovására mehet. Ilyen lehet némelyek életformája, viselkedése; hangoskodás, erőszakoskodás a lakókörnyezetben vagy közlekedésben, szórakozóhelyeken, amibe a vasárnapi fűnyírástól a fékeveszett házibulikon keresztül a nem megfelelő állattartásig sok dolog belefér. Ezeket rendeletekkel, helyi tilalmakkal szükséges kezelni.

A szólásszabadság létezése feltételezi a teljes korlátlanságot, hiszen ki az, aki megmondaná, hol húzzuk meg a határokat. A vélemény sérelmére semmiképpen sem tanácsos, ha meg például a »jó ízlésre« hivatkozunk, az szintén nem objektív kategória, és ugyan ki döntse el, mi fér ebbe bele. Ezzel együtt bizonyos területeken ma is büntetőjogi fenyegetettség van érvényben, és működik némi öncenzúra is a médiában éppen úgy, mint a közéletben. Sőt, mintha egyre inkább fennakadnánk szavakon, gondolatokon, amiket a megcáfolás helyett tiltásokkal akarnánk megoldani, amit olykor nem pusztán a véleményre, hanem annak alkotójára is kiterjesztenénk. Sajnos, ez mindkét oldalon tetten érhető.”

A nyitókép illusztráció (Freepik)