Áradnak a földrajzi ismeretek is a Tisza-vezérnél: Magyar Péter szerint Siófok a Tisza partján fekszik (VIDEÓ)

Feltette az elemző a nagy kérdést, ezek után milyen vizsgálatra lenne szüksége a pártvezérnek?

Vagyis: akár saját szavazóikat, népüket is beáldozva egyetlen utat ismernek: a teljes szembenállást és a totális háborút kompromisszumok, érdekegyeztetések, nemzeti minimumok nélkül.
1989-ben az egypárti diktatúrával szemben létrejövő mozgalmak jelzője az „alternatív” volt. Akkor ebbe a szóba a még hatalmon lévők egy kis renitens devianciát értettek bele,
a többségnek viszont azt jelentette, hogy a szocialista monolit mellett megjelent a választás lehetősége.
Negyven évnyi kényszerpálya és a nép akaratának semmibe vétele után ennek erős legitimitása volt.
Egy demokráciában kell az alternatíva; hogy az ország működőképességéhez kell-e többféle opció, az nem biztos. A magyar történelemben a legnagyobb problémák akkor keletkeztek, amikor a hatalomért folytatott harc és a megosztottság gyengítette az államot.
Mohács tragikus következményeinek kiváltó oka nem is elsősorban a harctéri vereség volt, hanem a kettős királyválasztás.
A nemzet egyik része Habsburg Ferdinánd, a másik pedig Szapolyai János mögé sorakozott fel, hasonló hévvel – bár kevesebb Facebook-bejegyzéssel –, mint egy Orbán–Magyar-csörténél. De már előtte, Mátyás halálakor is hárman pályáztak a trónra, ami nem tett jót a belső kohéziónak. A Koppány–István, vagy a Szent László és Géza kontra Salamon affér külföldi támogatók bevonásával őrölte az egységet.
A most futó Hunyadi-sorozatból tudjuk, hogy a szultán halálakor megölték a konkurenciát.
Nem mondom, hogy ez jó megoldás, de azt bizonyítja, hogy nem mindenütt gondolták a politikai alternatívák felsorakoztatását az üdvözítő megoldásnak.
Manapság viszont a választási lehetőség az európai trend (legalábbis elvben, azért Nyugaton bizonyos alternatívák iránt csekély a tolerancia), ennek következményeiről láthatunk néhány elrettentő példát idehaza is.
Itt van Kovács Gergely, aki megmondta, hogy ő egy kretén narkós, akit nem érdekel semmi,
nincs köze a nemzethez, a kereszténységhez, a hagyományainkhoz, mindent viccre vesz, narcisztikus önző alak, nem kíván komolyan politizálni, és az egész rendszert nevetségessé kívánja tenni. Ő szavatartó, őszinte politikus. Nem csinált belőle titkot, igyekszik ennek szellemében eljárni. Itt a gond a rá szavazókkal van. Nem hittek neki, és abban bíztak, hogy – megszegve ígéreteit – majd felelős, a közösségért elkötelezett polgármester lesz? Vagy éppen annyira nem érdekelte a Hegyvidék sok tízezer lakóját a haza üdve, gyermekei jövője, miként a Kétfarkúakat?
Még ki se hevertük a budaiak fura ízlését, jött Újpest, ahol Varju László személyében egy jogerősen elítélt bűnözőt szavaztak vissza a parlamentbe.
Tulajdonképpen ez sem Varju hibája, hanem azoké, akik behúzták rá az ikszet. Vajon puszta bosszantásból tették? Nem okozott zavart, hogy a DK madárnak nézi őket? Vagy szerintük Varju ártatlan, és koncepciós ítélet született? Eszerint a polgárok több mint fele nem bízik a magyar bíróságokban; ez azért sokkoló.
Országos szinten 15 éve próbálkozik az ellenzék felépíteni egy kihívót. (Csak zárójelben: amikor a jobboldal volt hasonló helyzetben, és megszűnt a külső, a pluralizmust eleve kizáró szovjet nyomás,
néhány hónap alatt előtermett egy Antall József,
akit bírálhatunk tökéletlensége miatt, de mégis egy komolyan vehető, nagy formátumú alak volt. Az ő halála után pedig szinte azonnal kinőtte magát egy Orbán Viktor, akin ugyancsak kereshető – és található – fogás, de elvitathatatlan, hogy komolyan vehető, nagy formátumú politikus.) És akkor nézzük az alternatív felhozatalt – a nyilvánvaló elmebetegeket nem is említve –, akik közül a legújabbtól csak egy véletlenszerűen kiragadott, friss idézet:
Üdvözlünk mindenkit Siófokról, az utolsó Somogy megyei helyszínünkről. Köszönjük, ha velünk vagytok, itt a Tisza partján is.”
Ezt is ajánljuk a témában
Feltette az elemző a nagy kérdést, ezek után milyen vizsgálatra lenne szüksége a pártvezérnek?
Az efféle fura el- és kiszólások jól illeszkednek az elődjéhez, a gyakorló keresztényhez, aki kormányfői ambícióit igazolandó azzal hitelesítette mozgalmát, hogy
abban „fasiszták és kommunisták” is békében megférnek egymás mellett.
Ez remekül illeszkedett egy korábbi fárosz politikatörténeti javaslatához, mely szerint „induljon minden párt közös listán az EP-választáson”; és még csak eztán jött a koccintás Erdély elcsatolására. Említhetjük a puccsista sportminiszter sziporkáinak kimeríthetetlen tárházát, melyek között szerepelt az, hogy az „MSZP és a DK megállapodásának lényege, hogy le kell váltani a DK-t”, vagy hogy
a kígyók miként kígyóznak,
ami a határon túliak megtagadásáig, a trükkök százaival történő manipulációkon és a hazugságözönön keresztül a népre lövetésig tartottak. Ebbe a vonalba tartozik a feleségét terrorizáló, szír gépeket vizionáló, templomba menőkkel üvöltöző, újságírókat Dunába lökdösni kívánó, de mobiltelefonokat ténylegesen bele is dobó, a fentebbi vízrajzi idézettel villantó Péter.
Az ellenzék úgy viselkedik a kormánypárttal, mint az EU az oroszokkal.
Akár saját szavazóikat, népüket is beáldozva egyetlen utat ismernek: a teljes szembenállást és a totális háborút kompromisszumok, érdekegyeztetések, nemzeti minimumok nélkül. (Az ellenzék különutas képviselője, a Mi Hazánk – akárcsak korábban a MIÉP – sajnos nem tud érdemben kihívóvá válni. De legalább nem is álltak át, mint a Jobbik, amely a győzelem reményében megpróbálkozott ezzel, de bele is bukott.)
Mégis, miről szól az ellenzék politikája?
Nem a gazdaságról, az nyilvánvaló, hiszen nem tudnak kínálni egy gyökeresen más gazdaságfilozófiát, rendszert. Személyes gyűlöletről? Szuverenitásról?
A baloldal a mindenkori „idegeneket hív magyarok ellen segítségül” játszmáját játssza, újratermelve a gyűlöletet.
Ennek elengedhetetlen tartozéka, hogy a hazai a rossz, és az aktuális Nagy Testvér a jó. Ennek fényében roppant érdekes az az eset, amikor a németek egy választás után összehívják a megbukott, leköszönő parlamentet az adósságfék kétharmados eltörlésére. Az aktuális népakaratból felálló majdani törvényhozásban ugyanis ez már nem menne keresztül.
De senki sem esik kétségbe, a német demokrácia indexe nem zuhan a fehérorosz alá.
Képzeljük el, hogy 2026-ban egy szoros ellenzéki győzelem születik, erre Kövér László összehívja a leköszönő, kétharmados Fidesz-többségű parlamentet, és alkotmányt módosít, kétharmadossá tesz bizonyos törvényeket stb., ellehetetlenítve egy sima többségű kormány munkáját.
Mekkora lenne a hörgés?
Esetleg érdemes lenne kipróbálni, vajon a németek mit szólnának hozzá.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Ilyen az igazi demokratikus megmérettetés: a pártelnök döntött arról, hogy ő a legalkalmasabb jelölt. De vajon lesz-e olyan bátor, hogy listán el se induljon? Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: Magyar Nemzet / Mirkó István)
Ezt is ajánljuk a témában
Nos, aki kis munkáért sok pénzt vesz fel a kormánytól, az maga a NER, tehát a logikus felirat a „Fuck me” lett volna. Ungváry Zsolt írása.