A politika értékválasztásokról szól, nem rendszerváltókártya-tulajdonosok összekalapozásáról

Miért visel kokárdát egy afroamerikai lány? És mi köze van ehhez Magyar Péternek? Tizenötödikén este, hazafelé tartva a villamoson belefutottam egy afroamerikai lányba, akinek a szíve felett egy kokárda díszelgett – és először nagyon nem értettem a dolgot. No, nem mintha baj lenne, csak olyan... disszonáns volt. 

Ott volt egy villamos tömve kokárdás emberekkel, s mégis egy kokárdás amerikaira emlékszik az ember. Beszélgetésbe elegyedtünk, s ékes angolsággal elmondta, hogy az egyik nagyanyja magyar, eredetileg tanulni érkezett, de most már azt kutatja, hogyan tudna hazánkban maradni.

Nem azért marad, mert ez az egyetlen, gúzsba kötő lehetősége, hanem azért marad, mert maradni akar – mert emellett döntött a tömérdek lehetősége közül. Van valami csodálatos abban, amikor valaki, aki már bejárta a világ nagy részét, úgy dönt, hogy minden lehetősége közül Magyarországon akar élni, és kokárdát fog a szíve fölé tűzni nemzeti ünnepünkön.

Minden döntésünk hasonló: lemondással járnak, mégis nyerünk általuk. Legyen az a döntés olyan életváltoztató, mint a házasság, vagy olyan kicsi, mint hogy milyen sört rendeljünk a barátokkal. Valamiről lemondunk, de valamit nyerünk is – amikor pedig a végén visszapillantunk, tényleg igaznak tűnik Camus gondolata: „az élet a döntéseink összessége”.

És éppen ez a lemondás és valaminek a megszerzése, a választás értéke az, amit Magyar Péter valahogy nem akar rendesen megtapasztalni.

(Azt azért tételezzük fel, hogy van véleménye a felvonulás kapcsán is, és nem azért nem mond semmit, mert nem gondol semmit sem.)

Felmerül a kérdés: kell-e egy politikusnak bármiről bármit is gondolnia? Erre a természetes válasz: naná, hogy kell! Képviselő ő, akit megválaszt a választópolgár, az az alapvető feladata, hogy képviselje az őt megválasztó emberek álláspontjait, ez a munkájának az origója, minden ebből indul ki. Ha pedig nem tudja a szavazó, hogy a reménybeli politikus mit is képvisel, hogyan tudná azt, hogy a demokráciában meglehetősen értékes szavazata jó helyre megy-e?

miközben épp csak annyi derül ki, hogy nem képvisel semmit. Főleg akkor nem, ha egy országot szeretne elvezetni.

Itt térnék vissza az afroamerikai lány esetére: a tudatosan vállalt kokárda és a meg nem hozott döntések közti, szinte üvöltő különbségre. A valódi választások áldozatából fakadó, értékes létre és a „nem-döntések” létnélküliségére. A bátor kiállás és a bátortalan „nem-döntés” közti, süketítő disszonanciára. Ironikus módon a választás elkerülésével Magyar épp a választások lényegét vesztegeti el, miközben – úgy tűnik – sosemvolt hitelességét és támogatói bizalmát is elveszíti. A nagy elánnal hangoztatott demokráciát is sikerül ezzel furcsamód zárójelbe tenni, hiszen annak épp az a célja, hogy kiválasszuk azt, aki minket a legjobban képvisel – legyen az ügy kicsi vagy nagy.

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert