Miért visel kokárdát egy afroamerikai lány? És mi köze van ehhez Magyar Péternek? Tizenötödikén este, hazafelé tartva a villamoson belefutottam egy afroamerikai lányba, akinek a szíve felett egy kokárda díszelgett – és először nagyon nem értettem a dolgot. No, nem mintha baj lenne, csak olyan... disszonáns volt.
De szépen rámutatott a választás értékére.
Ott volt egy villamos tömve kokárdás emberekkel, s mégis egy kokárdás amerikaira emlékszik az ember. Beszélgetésbe elegyedtünk, s ékes angolsággal elmondta, hogy az egyik nagyanyja magyar, eredetileg tanulni érkezett, de most már azt kutatja, hogyan tudna hazánkban maradni.
Nem azért marad, mert ez az egyetlen, gúzsba kötő lehetősége, hanem azért marad, mert maradni akar – mert emellett döntött a tömérdek lehetősége közül. Van valami csodálatos abban, amikor valaki, aki már bejárta a világ nagy részét, úgy dönt, hogy minden lehetősége közül Magyarországon akar élni, és kokárdát fog a szíve fölé tűzni nemzeti ünnepünkön.
Minden döntésünk hasonló: lemondással járnak, mégis nyerünk általuk. Legyen az a döntés olyan életváltoztató, mint a házasság, vagy olyan kicsi, mint hogy milyen sört rendeljünk a barátokkal. Valamiről lemondunk, de valamit nyerünk is – amikor pedig a végén visszapillantunk, tényleg igaznak tűnik Camus gondolata: „az élet a döntéseink összessége”.
És éppen ez a lemondás és valaminek a megszerzése, a választás értéke az, amit Magyar Péter valahogy nem akar rendesen megtapasztalni.
Igen, arra gondolok, hogy Magyar Péter nem meri kifejteni a véleményét a Pride-ról, de úgy istenigazából Ukrajnáról sem – nagy szerencse, hogy utóbbiról lépéskényszerben így is kiderült a véleménye.