Ó, bár csupán a pázmányos germanisztikáról lenne szó! – De hát nem, nem csak arról van szó

Elöljáróban: többek között egy pirosas színű klasszika-filológus diploma formájában papírom van arról, hogy nekem aztán nem kell magyarázni a mélybölcsész tanulmányok hasznosságát, értelmét, valamint szépségét. Zsenge korom óta rajongója vagyok továbbá a

típusú nyelvi leleményeknek – senkivel nem fogok vitatkozni, aki fájlalja a német nyelv térvesztését.

Ezzel együtt nem világos, mi olyan meghökkentő, sőt megdöbbentő abban, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen de facto megszűnik a germanisztika szak, amely eddig sem indult minden évben, és most is

A hit- és erkölcstanoktatás kapcsán balliberális értelmiségi körökben szokás azon sóhajtozni, hogy ilyen ódivatú tartalmakkal tömik a diákok fejét, egy plusz informatikaóra vagy alaposabb gazdasági-pénzügyi ismeretek oktatása helyett. Az iskolai mobiltilalom bevezetésekor csak úgy zúgott a kórus, hogy ennél retrográdabb lépés kevés létezik, hát hogy lesznek a gyerekeknek digitális készségeik, milyen unalmasak lesznek már az irodalomórák,

Erre most, hogy kiderül, a Palotanegyedben működő három különböző bölcsészkar közül az egyiken nem marad fenn egy összesen négy érdeklődő kedvéért működő germanistaképzés (cserébe a köznevelési igényekre tekintettel gyógypedagógia szakot és angol nyelvoktató mesterszakot indítanak), hirtelen előtör a felismerés:

Miféle barbár nép az, ahol már egy bölcsészkaron is operációkutatást oktatnak, az irodalomelmélet kárára!

Miért, amelyik szülő kiakad azon, hogy gyermekének holmi készségfejlesztési és műveltségi célokból a 2020-as években is meg kell tanulnia a Toldi egész Előhangját, mennyiben fogja ambicionálni, hogy ugyanezen gyermek olyan helyen tanuljon tovább, ahol ófelnémet lexémákkal tömik a fejét?

A magyar általános iskolákban 2010-ben még alig több mint kétszer annyian tanultak angolt, mint németet – mostanra a különbség közel ötszörös. A mindenhonnan ömlő, könnyebben ragadó és „hasznosabb” angollal szemben egyre kisebb a kereslet a precíz der/die/dasra – és egyben a némettanárokra. A klasszika-filológia elsorvadását is joggal fájlalhatjuk, de

megalapozandó az ezirányú érdeklődést. Nemigen akad olyan készség, amit ne fejlesztene a latintanulás, ráadásul pikk-pakk ráépíthető 2-3 élő idegen nyelv felsőfokon (vesd össze egy jóféle bölcsész végzettséggel, amely villámgyorsan konvertálható a legkülönbözőbb szakmákban), a legutóbbi népszámláláskor mégis csupán 625 olyan 10–19 évest találtak az országban, aki latintudásról számolt be. 2001-ben még 5709 latinos diák volt, 2011-ben már csak 2224 – jól látszik, hogy a Magyar Bálint-i időkben sikerült elindulni a lejtőn, úgyhogy fölösleges reflexből a bugris konzervatívokra mutogatni.

A Debreceni Egyetem tavaly ügyesen kifundálta, hogyan is tehető vonzóbbá haszonelvűék szemében a klasszikus műveltség: több karon már azért is pluszpontot ad, ha valaki fel tud mutatni négyévnyi latintanulást; elég, ha görbült a jegy, nyelvvizsga nem szükséges.

de ha ettől csak egyetlen gimnazista is késztetést érez arra, hogy a görög-római műveltségi alapokra és fáradságos szövegértelmezésre pazaroljon délutánjaiból hetente kettő, egyébként szorgos tiktokozásra is fordítható órát, már nyert valamit a bölcsészettudomány.

Ausztriában az FPÖ a kormányprogramba foglalta volna annak előírását, hogy az osztrák egyetemeken ne angolul, hanem németül írják a tudományos munkákat. Tény, hogy a célon minimum eggyel túllőtt a javaslat, a Néppárt el is vetette – beszédes azonban, ahogyan az osztrák kutatói közösség azonmód felzúdult, hogy ez őket ellehetetlenítené. Ha Humboldt nyelvén publikálnának, azzal kizárnák magukat a tudományos életből. Az „extrém módon” szűkítené lehetőségeiket az „angol nyelven szerveződő” kutatói világban.

Bizonyos, hogy könnyebb egyetlen nyelven rákeresni egy adott tudományterület tanulmányaira, és

de vajon nem jelent-e nyelvileg és kulturálisan végzetes elszegényedést, ha a csúcsértelmiség szakmai kérdésekben már csak egyetlen nyelven képes kommunikálni? Hiszen aki angolul írja a tanulmányait és ad elő a konferenciákon, az előbb-utóbb a szemináriumait is angolul fogja tartani, az a diákok számára is „észszerűbb”. A Müncheni Műszaki Egyetem mesterképzései többségében már angol nyelvűek (évekkel ezelőtt megcélozták a teljes átállást); aki például ma térképészetet szeretne tanulni a német–holland határon működő Twentei, valamint a Müncheni és a Bécsi Egyetem közös képzésén, annak németül nem, csak angolul kell tudnia.

Nem mintha a bölcsészettudományokat ne érintené ez a tendencia:

Sőt, az is előfordul, hogy angol nyelvű tanulmányokból kihúzatják a német nyelvű forrásokra utaló hivatkozásokat – hátha a neurális gépi fordítás és az automatikus szövegfelismerés korában vészesen túlterhelnék a szakmai közönséget egyszerre kettő nyelvvel.

Ha Európa vezető kultúrnemzete, Einstein és Röntgen, Kant és Heidegger hazája nem ragaszkodik ahhoz, hogy a német a tudomány és a filozófia nyelve maradjon, hanem a praktikum kedvéért önként veti alá magát az angol hegemóniájának (vállalva ráadásul az anyanyelvi beszélőkkel szembeni hátrányt),

Ha német professzoroknak nem igénye, hogy a saját precíz anyanyelvükön, annak logikáját alkalmazva is műveljék hivatásukat, akkor miért is lenne meglepő a magyar gimnazista részéről, hogy miközben az angol nyelvvizsgájára lelkiismeretesen készül, a németfogalmazását következetesen a kaliforniai ChatGPT-vel íratja meg („de mindig átolvasom, és mindig átírok benne valamit!!”).

A Müncheni Egyetem bölcsészkarán 2019 és 2022 között az alapképzésben 28 százalékkal, a mesterképzésben 45 százalékkal esett vissza a germanisztika szakos hallgatók száma; Svájcban 2013-hoz képest 2023-ban 49 százalékkal kevesebben jártak nyelvszakokra; USA-szerte 2009 óta jelentik be egyetemek, hogy kellő érdeklődés hiányában berekesztik a germanisztikát.

Az Egyesült Királyságban 88(!) egyetemen zajlik leépítés és szerkezetátalakítás, amelynek keretében különös veszélyben vannak az idegen nyelvek – azokat ugyanis már az iskolákban is egyre kevesebben tanulják, így értelemszerűen nem merülnek fel opcióként a pályaválasztáskor. A német, francia, spanyol és efféle nyelvek tanulmányozása „lassanként a latin- és görögtanuláshoz kezd hasonlítani” – állítja egy ottani szakember, és elég pontosnak is tűnik a diagnózis. Minek a latin, ha van helyette élő nyelv, aztán minek a német, ha az angollal bárhol elboldogulunk, és

Így hát akinek szívügye, hogy a Pázmányon előbb-utóbb újjáéledjen a germanistaképzés, az úgy tűnik, leginkább két dolgot tehet: a saját hatáskörében ellenáll az angol nyelv csábító hegemóniájának, szülőként pedig adott esetben lelkesen pártolja, hogy gyermeke járjon csak nyugodtan németre, hittanra, sőt (ad absurdum, horribile dictu) latinra.

***

(Nyitókép forrása: PPKE)