Kell a hazának bölcsész, csak nem végtelen számban. Középszerűből pedig egy darab sem kell

Nagy változások történnek a következő tanévtől a magyar felsőoktatásban, s ennek értelemszerűen nem mindenki örül – hiszen humán szakokat zárnak be mindkét nagy egyházi fenntartású egyetemünkön, a Károlin tömegével, a Pázmányon egyelőre „csak” a germanisztikát. S a szakbezárások nyomán felröppentek régi, szóra sem érdemes narratívák (à la „Orbán irányítható birkanépet akar, nem kellenek neki egyetemisták”), de újak és figyelemre érdemesek is – miszerint az egyetemek és a hallgatók egyre üzletibb szemlélete az egész világon a nehezen forintosítható humán tudományok elsorvadásához vezet,

„A bölcsészképzés tendenciózus leépítésével nem »csak« a kritikus gondolkodást iktatjuk ki, de a differenciált megértést és a különböző kultúrák közötti kommunikációt hátráltatjuk” – tolmácsolja a Pázmány germanisztikájának volt vezetője, Bognár Zsuzsa szavait a Válasz Online, s K. Horváth Zsoltra és Martha Nussbaumra hivatkozva állítja, hogy „ha nincs kritikusan gondolkodó értelmiség, akkor sokkal könnyebben lehet a választókat manipulálni”. „Nem politikai projekt-e, hogy kiüresítsük a felsőoktatást és szakembereket képezzünk reflektíven gondolkodó emberek helyett?” – kérdezi K. Horváth.

Nehéz szívvel mond erre bármit egy ruszista-fennista, azaz kétszeresen is bölcsész – mégis muszáj. Kezdjük talán ott, hogy a bölcsészettudományi képzés két esetben nem nettó pazarlás a hallgató ideje és az adófizető pénze szempontjából. Akkor, ha a diszciplínában egészen kiváló bölcsészhallgató a tudományt magát szeretné művelni, és középszerű folyóiratok oldalainak csekély hozzáadott értékű benépesítése helyett

(Ez esetben az egyetemes, még jobb esetben a magyar tudományosság kiváló kutatóval, esetleg tanárral gazdagodik.) És akkor, ha a diszciplínában közepesen jó bölcsészhallgató tudja, hogy az orvos- és mérnökképzéssel ellentétben a bölcsészképzés nem kínál számára előrecsomagolt, a diploma átvételét követően azonnal felbontható karrierajánlatot, hanem az – orvosinál és mérnökinél egyébként messzemenőkig kevésbé időigényes – egyetemmel párhuzamosan ezerrel a megélhetése megalapozására koncentrál. Azaz: kitalálja, hogy a bölcsészettudomány szerteágazó képességkészletét pontosan milyen szakmában tudná hasznosítani, és megépíti az ehhez szükséges kapcsolatokat.

Minden más esetben azonban a humántudományi képzés az adófizetőnek kidobott pénz, a hallgatónak pedig kidobott idő. Nem szabad úgy tenni, mintha a középszerű gépészmérnök, a középszerű diplomás ápoló és a középszerű klasszika-filológus egyenértékű lenne: előbbieket középszerű diszciplináris ismereteiket hasznosítva el lehet dugni egy multinacionális autógyár fogaskerék-optimalizáló részlegén, vagy rutinmunkára befogni egy krónikus belgyógyászati osztályra. A középszerű klasszika-filológus (germanista, ruszista, esztéta, kommunikációs szakember) ugyanakkor munkaerőpiaci szempontból tökéletesen értéktelen. Avagy: pont annyit ér, mintha az egyetemet el sem kezdte volna. Az MTMI-képzésben a tömegtermelésnek is van értéke, a tömegtermelt bölcsész (és társadalomtudós) viszont értéktelen. Rossz befektetés az adófizetőnek, melynek célracionalitása nincs.

A célracionalitáson túllépve azonban világos: a bölcsészettudomány nem érték nélkül való. Bölcsészek nélkül szegényebb lenne a világ, a bölcsésztudással emberiségként és nemzetekként is rendelkeznünk kell. Korlátos számban, de állami feladatként. A bölcsész kultúrát hordoz, évszázadok alatt kidolgozott tudásokat tart meg a nemzet eszköztárában, és ki tudja, mikor lesz néhány évre pótolhatatlan nemzetgazdasági, nemzetstratégiai haszna – az arabisták aranyévei a 2010-es évek közepére estek, ruszisták nélkül 2022 óta lennénk meglőve, bohemisták, polonisták nélkül nem működnének a közép-európai kapcsolatok. Van, aki időről időre pótolhatatlan, van, aki egyszerűen csak önmagáért való szépet hordoz. Bölcsészműhelyeknek tehát lenniük kell, minél jobb minőségben, minél koncentráltabban –

Egy kis, hallgató- és oktatóhiányban egyaránt szenvedő bölcsészszakért nem kár – egészen addig, amíg van az országban az adott tudománynak nagyobb, humánerőforrásban és infrastruktúrában gazdagabb, nem a nemzetgazdasági célracionalitás, hanem a tudomány önértéke miatt komolyan gondolt intézménye. Nem tudom elégszer elismételni az alapvető üzenetet: gépészkarból kell a közepes is, bölcsészkarból csak az egészen kiváló kell. És nem mind az, higgyék el nekem. Minden szakdolgozatot író hallgató pontosan tudja, hogy bölcsészet- és társadalomtudományi szakirodalom címén mennyi hozzáadott érték nélküli hulladékon gázol át az ember, amíg a néhány jó forrást meg nem találja.

Jó eséllyel egy adófizető egy olyan országban, ahol még hisznek abban, hogy középszerű bölcsészre is szükség van. Nincsen.

Végül pedig elérkezünk a bölcsészek és a demokrácia viszonyához, ahol megjegyezném: azért az kívánatos lenne, ha semelyik tudományág nem gondolna túl sokat magáról, s nem tartaná a demokratikus látásmód egyetlen letéteményesének magát. Az, hogy a nyugati világban bizonyos bölcsészet- és társadalomtudományi szakokon nem a tudományos eredmény politizál, hanem politikai megfontolásból születnek tudományos művek, azaz az adófizető az egyetemekre szánt pénzéből is politikát finanszíroz: 

Az egyetemekről kiindulhatnak tektonikus erejű társadalmi változások, de ennek nem a széles bázisú bölcsészképzés a feltétele. 1956-ban a forradalom egyetemi központjai a Műegyetem és annak akkor még önálló építőmérnöki kara voltak, s a kommunista politikai nevelés, a feleslegesen átpolitizált, ám kötelező bölcsész- és társadalomtudományi tárgyak eltörlése volt az egyetemi ifjúság egyik legfontosabb követelése.

Ugyanígy képesek, mint például a bécsi lobaui autópálya, a tömeges egyetemi FPÖ- és AfD-ellenes tüntikék vagy a MOME ügyében, teljesen értelmetlen aktivista túlmozgásra is. Régen rossz és mindent elmond a középiskolai történelemoktatásról, ha a diákból állampolgárt nevelni már szavazókorban, az egyetemen kell. Az állam nem hagyhatja veszni a gazdaságilag életképtelen humán tudományokat – de nem is feladata odaállítani minden sarokra egy esztéta-germanistát intézetestől. Kell a hazának bölcsész, csak nem végtelen számban. Képzőhely is kell – amennyi igény van. Azaz kevesebb, de jobb, mint a mai.  

Nyitókép: Corvinus Egyetem Facebook-oldala