Nagy változások történnek a következő tanévtől a magyar felsőoktatásban, s ennek értelemszerűen nem mindenki örül – hiszen humán szakokat zárnak be mindkét nagy egyházi fenntartású egyetemünkön, a Károlin tömegével, a Pázmányon egyelőre „csak” a germanisztikát. S a szakbezárások nyomán felröppentek régi, szóra sem érdemes narratívák (à la „Orbán irányítható birkanépet akar, nem kellenek neki egyetemisták”), de újak és figyelemre érdemesek is – miszerint az egyetemek és a hallgatók egyre üzletibb szemlélete az egész világon a nehezen forintosítható humán tudományok elsorvadásához vezet,
s hogy a magyar kormány e folyamatot valójában mesterségesen gyorsítja, hogy elsorvassza a „demokráciára képzés” intézményeit.
„A bölcsészképzés tendenciózus leépítésével nem »csak« a kritikus gondolkodást iktatjuk ki, de a differenciált megértést és a különböző kultúrák közötti kommunikációt hátráltatjuk” – tolmácsolja a Pázmány germanisztikájának volt vezetője, Bognár Zsuzsa szavait a Válasz Online, s K. Horváth Zsoltra és Martha Nussbaumra hivatkozva állítja, hogy „ha nincs kritikusan gondolkodó értelmiség, akkor sokkal könnyebben lehet a választókat manipulálni”. „Nem politikai projekt-e, hogy kiüresítsük a felsőoktatást és szakembereket képezzünk reflektíven gondolkodó emberek helyett?” – kérdezi K. Horváth.
Nehéz szívvel mond erre bármit egy ruszista-fennista, azaz kétszeresen is bölcsész – mégis muszáj. Kezdjük talán ott, hogy a bölcsészettudományi képzés két esetben nem nettó pazarlás a hallgató ideje és az adófizető pénze szempontjából. Akkor, ha a diszciplínában egészen kiváló bölcsészhallgató a tudományt magát szeretné művelni, és középszerű folyóiratok oldalainak csekély hozzáadott értékű benépesítése helyett
valóban elképzelése van arról, hogy tudománya mely megműveletlen parcellájából varázsolna szívesen zöldellő tájakat.
(Ez esetben az egyetemes, még jobb esetben a magyar tudományosság kiváló kutatóval, esetleg tanárral gazdagodik.) És akkor, ha a diszciplínában közepesen jó bölcsészhallgató tudja, hogy az orvos- és mérnökképzéssel ellentétben a bölcsészképzés nem kínál számára előrecsomagolt, a diploma átvételét követően azonnal felbontható karrierajánlatot, hanem az – orvosinál és mérnökinél egyébként messzemenőkig kevésbé időigényes – egyetemmel párhuzamosan ezerrel a megélhetése megalapozására koncentrál. Azaz: kitalálja, hogy a bölcsészettudomány szerteágazó képességkészletét pontosan milyen szakmában tudná hasznosítani, és megépíti az ehhez szükséges kapcsolatokat.
(Ez esetben a nemzet nyert egy törökországi üzletkötőt, egy spanyolországi idegenvezetőt, egy kultúrdiplomatát a helsinki nagykövetségen, egy Közel-Kelet-szakértőt, egy nagytudású cégvezetői tanácsadót, némi továbbképzéssel egy bakui külgazdasági attasét, egy tolmács-fordítót, egy írót, egy politikust vagy épp egy publicistát.)
Minden más esetben azonban a humántudományi képzés az adófizetőnek kidobott pénz, a hallgatónak pedig kidobott idő. Nem szabad úgy tenni, mintha a középszerű gépészmérnök, a középszerű diplomás ápoló és a középszerű klasszika-filológus egyenértékű lenne: előbbieket középszerű diszciplináris ismereteiket hasznosítva el lehet dugni egy multinacionális autógyár fogaskerék-optimalizáló részlegén, vagy rutinmunkára befogni egy krónikus belgyógyászati osztályra. A középszerű klasszika-filológus (germanista, ruszista, esztéta, kommunikációs szakember) ugyanakkor munkaerőpiaci szempontból tökéletesen értéktelen. Avagy: pont annyit ér, mintha az egyetemet el sem kezdte volna. Az MTMI-képzésben a tömegtermelésnek is van értéke, a tömegtermelt bölcsész (és társadalomtudós) viszont értéktelen. Rossz befektetés az adófizetőnek, melynek célracionalitása nincs.
A tanári, mérnöki, jogi, egészségtudományi képzés lehet tárgya egy széles bázisú tömegegyetemnek, velük van értelme növelni a diplomások arányát – a bölcsészképzés viszont reálisan csakis elitképzés lehet.
A célracionalitáson túllépve azonban világos: a bölcsészettudomány nem érték nélkül való. Bölcsészek nélkül szegényebb lenne a világ, a bölcsésztudással emberiségként és nemzetekként is rendelkeznünk kell. Korlátos számban, de állami feladatként. A bölcsész kultúrát hordoz, évszázadok alatt kidolgozott tudásokat tart meg a nemzet eszköztárában, és ki tudja, mikor lesz néhány évre pótolhatatlan nemzetgazdasági, nemzetstratégiai haszna – az arabisták aranyévei a 2010-es évek közepére estek, ruszisták nélkül 2022 óta lennénk meglőve, bohemisták, polonisták nélkül nem működnének a közép-európai kapcsolatok. Van, aki időről időre pótolhatatlan, van, aki egyszerűen csak önmagáért való szépet hordoz. Bölcsészműhelyeknek tehát lenniük kell, minél jobb minőségben, minél koncentráltabban –
hogy azt a kevés bölcsészt, akire az országnak viszont elengedhetetlenül szüksége van, a lehető legjobb minőségben lehessen kiképezni.
Egy kis, hallgató- és oktatóhiányban egyaránt szenvedő bölcsészszakért nem kár – egészen addig, amíg van az országban az adott tudománynak nagyobb, humánerőforrásban és infrastruktúrában gazdagabb, nem a nemzetgazdasági célracionalitás, hanem a tudomány önértéke miatt komolyan gondolt intézménye. Nem tudom elégszer elismételni az alapvető üzenetet: gépészkarból kell a közepes is, bölcsészkarból csak az egészen kiváló kell. És nem mind az, higgyék el nekem. Minden szakdolgozatot író hallgató pontosan tudja, hogy bölcsészet- és társadalomtudományi szakirodalom címén mennyi hozzáadott érték nélküli hulladékon gázol át az ember, amíg a néhány jó forrást meg nem találja.
A hulladékot valaki megírta, a szerző státuszát pedig valaki kifizette.
Jó eséllyel egy adófizető egy olyan országban, ahol még hisznek abban, hogy középszerű bölcsészre is szükség van. Nincsen.
Végül pedig elérkezünk a bölcsészek és a demokrácia viszonyához, ahol megjegyezném: azért az kívánatos lenne, ha semelyik tudományág nem gondolna túl sokat magáról, s nem tartaná a demokratikus látásmód egyetlen letéteményesének magát. Az, hogy a nyugati világban bizonyos bölcsészet- és társadalomtudományi szakokon nem a tudományos eredmény politizál, hanem politikai megfontolásból születnek tudományos művek, azaz az adófizető az egyetemekre szánt pénzéből is politikát finanszíroz:
köztudomású tény és cseppet sem érték.
Az egyetemekről kiindulhatnak tektonikus erejű társadalmi változások, de ennek nem a széles bázisú bölcsészképzés a feltétele. 1956-ban a forradalom egyetemi központjai a Műegyetem és annak akkor még önálló építőmérnöki kara voltak, s a kommunista politikai nevelés, a feleslegesen átpolitizált, ám kötelező bölcsész- és társadalomtudományi tárgyak eltörlése volt az egyetemi ifjúság egyik legfontosabb követelése.
A fiatalok, köszönik, tudnak lázadni, vérüket a demokráciáért áldozni akkor is, ha egyetemükön nincsen két fő kedvéért fenntartott színháztudományi mesterképzés vagy megszűnt a germanisztika.
Ugyanígy képesek, mint például a bécsi lobaui autópálya, a tömeges egyetemi FPÖ- és AfD-ellenes tüntikék vagy a MOME ügyében, teljesen értelmetlen aktivista túlmozgásra is. Régen rossz és mindent elmond a középiskolai történelemoktatásról, ha a diákból állampolgárt nevelni már szavazókorban, az egyetemen kell. Az állam nem hagyhatja veszni a gazdaságilag életképtelen humán tudományokat – de nem is feladata odaállítani minden sarokra egy esztéta-germanistát intézetestől. Kell a hazának bölcsész, csak nem végtelen számban. Képzőhely is kell – amennyi igény van. Azaz kevesebb, de jobb, mint a mai.
