Amikor ezeket a sorokat diktálom Ágnesnek, szombaton este fél kilenc körül van. Lejöttem az emeletről, ahol a Liverpool meccset néztem. Havasné valamiért odakapcsolt a Frost/Nixon-filmre. Éppen azt a jelenetet láttam az előbb, amikor a riporter megkérdezi a Watergate-ügybe belebukott Nixont, hogy a lemondása előtti, Kissingerrel töltött este volt-e élete legérzelmesebb mozzanata. Nixon mellébeszél, én viszont emlékszem, hogy a német-zsidó Kissinger hogyan idézte fel az emlékirataiban azokat a drámai pillanatokat. Javában dúlt a jom kippuri háború, amiben az arabok először vetették be a szovjet, vállról indítható légvédelmi rakétákat, és sitty-sutty megsemmisítették az Izraeli Légierő nagyobb részét. Golda Meir miniszterelnök segítségért rimánkodott, Izrael az összeomlás szélén állt, de Nixont lefoglalta bukásának a réme. Annyira összezuhant, hogy a Fehér Házban térden állva imádkozott, aztán amikor meglátta Kissingert, megkérte, hogy imádkozzon vele. Kissinger könnyes szemmel mondta, hogy: ,»Elnök úr, önnel érzek, de mivel zsidó vagyok, az imádkozást nem vállalom.«
Ez a 2008-ban készült film szakmailag azért is érdekes, mert roppant élethűen bemutatja, hogy milyen körülmények között készül el egy valóban élvonalbeli politikussal az interjú.