Január 6. a keresztény egyházban Jézus Krisztus megjelenésének, vagyis Vízkeresztnek az ünnepe. Ez a nap egyben a farsangi időszak kezdetét is jelenti, amely egészen a nagyböjtöt megelőző húshagyó keddig tart. A IV. század elejétől liturgikus ünnepként tartják számon, amely először a keleti, majd a nyugati egyházakban is elterjedt – írta meg a vasárnap.hu.
A keresztény közösségek 312 és 325 között kezdték megemlékezni erről a napról, amikor Jézus Krisztus keresztségét, a kánai menyegzőt és a napkeleti bölcsek látogatását ünnepelték. Az ünnep görög neve, „epifánia”, Jézus megjelenésére utal, amely a keleti egyházakban hosszú ideig összekapcsolódott a születés ünnepével. Jézus születése által Isten megjelent a világban, és a napkeleti bölcsek révén a pogányokhoz is eljutott a Megváltó híre.
Máté evangéliuma (Mt 2,1-12) szerint a háromkirályok a betlehemi csillag vezetésével érkeztek Júdeába, hogy hódolatukat fejezzék ki az újszülött Jézus előtt. Ajándékaik – arany, tömjén és mirha – szimbolikus jelentéssel bírnak: az arany a Királyt, a tömjén az Istent, a mirha pedig az Embert jelképezi. Bár az evangélium „mágusokként” említi őket, nevüket nem közli. A 8. századi Beda Venerabilis azonban megnevezte őket:
Gáspár, Menyhért és Boldizsár.
Vízkereszt ünnepe a víz megszentelésének hagyományával is összekapcsolódik. A szentmise elején a püspök vagy pap szenteltvizet készít, amelyről az ünnep elnevezése is ered. A bizánci egyházban ez a szertartás kettős formában zajlik: január 5-én az esti liturgiában és január 6-án a Szent Liturgiában. A görögkatolikus egyházban a szenteltvíz megáldása nemcsak a templomokban történik, hanem a folyókhoz is kimennek, hogy azok vizét is megszenteljék, így megidézve Jézus Krisztus megkeresztelkedését. Az ünnepi ének, a „vízszentelési sztihira” így fogalmaz: