Elérkeztünk a (poszt)-posztmodernbe, ahol bármi utalhat bármire és bármi jelenthet bármit – de akkor hol a jobboldal?

„Amikor a szavak elveszítik jelentésüket, az emberek elveszítik a szabadságukat“. 

(Konfuciusz) 

„A végén a Párt ki fogja jelenteni, hogy kettő meg kettő öt, s mindenki el fogja hinni. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ki ne jelentsék ezt: helyzetük logikája megköveteli ezt. Filozófiájuk ki nem mondottan tagadja nemcsak a tapasztalás érvényességét, hanem a külső valóság tényleges létezését is. Az eretnekségek eretneksége a józan ész… A nyilvánvaló, egyszerű és igaz dolgokat kell megvédeni. A maguktól értetődő dolgok igazak, ehhez kell ragaszkodnia! A fogható világ létezik, a törvényei nem változnak. A kő kemény, a víz nedves, az alá nem támasztott tárgyak a föld középpontja felé zuhannak“.

(Orwell) 

Szavaink mindig is sokféle és bizonytalan jelentést hordoztak magukban, ezt kihasználva vicceket meséltünk, verseket írtunk vagy éppen mellébeszéltünk, ha olyasmiről kérdeztek, amire nem akartunk válaszolni. Ilyen helyzet az például, ha az üldözők kérdeznek valakit az üldözöttek holléte felől. (Lásd Henry Garnet atya A Treatise of Equivocation című, minden protestánst felháborító művét.) 

Az ezt megelőző korokban azonban a kimondott szavak igyekeztek valamilyen kapcsolatban lenni az általuk jelölt valósággal, vagy egyszerűen hazugságnak nevezték az eltérést ezektől – és létezett egy olyan képzet is, hogy „valóság“. De a posztmodern üdvösen felszabadította a követőit a valóság elnyomása alól, és mindenki hiheti magát akár szárnyas unikornisnak is, mint a bölcsis kislányok. 

Bár a jobboldal az utóbbi bő évtizedben vitathatatlanul megerősödött (Magyarországon legalábbis), vannak intézményei, erőforrásai, és sikeres politikája révén hatalma is. Bizonyos részei viszont még ezekkel együtt is nyikorognak:

A manapság divatos elméletek szerint a beszéd és a nyelv igenis fontos szimbolikus-hatalmi tényezők, azaz nem mindegy, mit mondunk, hogy mondjuk azt és milyen fogalmakat használunk. Eszerint érdemes tudatosnak lenni.

Ez önmagában nem biztos, hogy probléma, de ha komolyan vesszük a szemantika, kulturális dominancia, sőt hatalom összefüggéseit, akkor talán mégis. 

A nyilvánosság szereplőinek (jobb- és baloldaliaknak egyaránt) a száján ömlenek ki azok a szavak – narratíva, diskurzus, identitás, kritikai gondolkodás stb. –, amelyek eleve egy bizonyos mezőbe helyezik őket, keretezik a nyelvi lehetőségeiket. E fogalmak használata kötelezővé vált, noha mindegyik különböző balos és posztmodern iskoláktól ered.

A kilencvenes évek jobboldali beszélői buzgón használták az osztály, kizsákmányolás vagy a forradalom szavakat, és gyakorlatilag pártállás nélkül mindenki átvette a liberális szótárt emberi jogokkal, toleranciával, semlegességgel, egyenlőséggel és hasonlókkal. A jobboldali beszélők gyakran csak annyiban különböznek vitapartnereiktől, hogy

miszerint egy-egy törvény vagy cselekedet, eljárás nem felelne meg a tolerancia, semlegesség, emberi jogok és hasonló, a vitapartnerek által támasztott elvárásoknak. Mondhatnák, hogy „igen, szerintünk van jó és rossz, helyes és helytelen, és ha ez kirekesztő, akkor azok vagyunk. Mint bárki más, beleértve a hivatásos hölgyeket is, mert még nekik is vannak kizáró feltételeik, elvárásaik.”

Korunk szexi és fancy szavai a narrativa, diskurzus, identitás és mások, elsősorban a posztmodernől erednek. A jobbos beszélők is nagy lelkesedéssel használják. Tudják-e, mit mondanak, miről beszélnek? 

A probléma az, hogy ha elfogadjuk a narratíva kifejezés tartalmát, akkor implicit módon tagadjuk a különböző elbeszéléseken kívüli objektív, vagy – legyünk óvatosak és visszafogottak – legalább interszubjektív valóság lehetőségének létét. Mindenkinek van egy saját szempontja, és az elmondott történetnek nincs e szempontokon kívüli valóság vagy igazság-kritériuma.

A posztmodern állapotban az együttműködésnek csak egy lehetséges módja van, az önkényes döntés és annak kikényszerítése. Nem ez az igazán európai eszmény.

De a valóságtagadó posztmodern szavak gondolattalan átvétele egyben annak elfogadása is, hogy bármi lehet, bármit meg lehet alkotni vágyaink, akaratunk szerint. A francia forradalmárok eleinte csak új alkotmányt akartak konstruálni, azután már új vallást is, a szocialisták új embert,

Hasonló a helyzet a többi közkedvelt kifejezéssel, pl. a kritikai gondolkodással is. Reflexió híján talán nem tűnik fel, hogy a gondolkodás mint olyan önmagában is kritikus tevékenység – minek szorul akkor a „kritikai“ előtagra? Utóbbit politikai célzattal biggyesztették oda, így a kifejezésnek ab ovo politikai iránya, tartalma van. (A kritikai elméletet a frankfurti neomarxistáknak köszönhetjük, nyilván nem férhet kétség politikai elfogulatlanságukhoz. Bár ma már csak életunt jobberek olvasnak Marcuset vagy Habermast, sőt, olvasni is leginkább az ilyen gyanús alakok szoktak.) 

A nagy kedvenc az identitás és az identitáspolitika. És bár az talán köztudott, hogy az identitáspolitika a baloldal alkotása, ma az osztály helyett a különféle felfedezett vagy megalkotott identitások alapján fordítják szembe egymással az embereket,

Az identitás ma a mozgósítás egyik leghatékonyabb eszköze, főleg az elnyomottnak/sértettnek gondolt identitás. Az identitás nem lehet rossz vagy gyenge, szemben a jellemmel, identitása bemondás alapján bárkinek lehet bármilyen, szemben az erényekkel. 

E példák messze nem merítik ki a lelkes és büszke öngyarmatosítás szemantikájának hosszú sorát. 

Persze az is egy lehetőség, hogy egyszerűen elfogadjuk a posztmodern bal nyelvi világát és átszínezzük azt kedvünkre, hiszen ez mégiscsak az anything goes korszaka.

Ha bármi jelenthet bármit, akkor nincs probléma, mert a kimondott szónak súlya nincs, minden a szándékból függ, az pedig sokféle. Tulajdonképpen bárki mondhat bármit, nem szabad túl komolyan venni a nyelvpolitikát, ha feltételezzük, hogy van egy közös, a személyes vágyaktól független valóságunk, és nem a mátrixban élünk. Létezik egy nyelven kívüli valóság.

És hiába uralta a balliberális szürkeállomány a nyilvánosságot és a nyelvet 1990 után, pártjuk a semmibe hullott.

De azért van előttünk egy riasztó példa: az angol toryk és a német kereszténydemokraták is reflektálatlanul  átvették az iskolában beléjük gyömöszölt és a média által sulykolt baloldali nyelvet, azután kezdtek balul is gondolkodni, és mára teljesen baloldali pártok lettek. A megnevezésük right of center, azaz a radikálisan balra húzott centrumtól jobbra állnak, de már nem jobboldaliak.   

az oktatást, főleg az egyetemeket – és főleg a jogi, társadalomtudományi, bölcsész, közgazdász képzéseket – és a médiát egyre inkább a baloldal uralja a világban. A jobboldali médiát is. És/vagy a jobbos megmondóemberek referenciacsoportja a baloldal: aki intelligensnek, szakértőnek akar látszani, az a baloldal szavait használja, és könyvespolc elé ül, ha nyilatkozik. 

Ahogyan a marxizmusból megörökölt szavak nagyon egyértelmű ember- és társadalomképet feltételeztek,

minden csak emberi szándék kérdése, és csak a hatalom akarása valóságos. Csoda-e az, hogy a posztmodern nyelvkészletének elfogadása és magunkévá tétele nihilistává teszi az embert? Nem csak az „eszméknek“, a gondolatoknak és szavaknak is vannak következményei. A valóság azonban könyörtelenül befigyel, nem kell ehhez sem kék, sem piros tablettát bevennünk. 

(Fotó: Emmanuele Contini / NurPhoto / NurPhoto via AFP)