Mindig a legszebbet, legjobbat kell adni Istennek – Makláry Ákos karácsonyról, politikai kereszténységről, ünneplésről a Mandinernek

Fotó: Földházi Ákos / Mandiner

A görög katolikusoknál öt piros és egy fehér gyertya van az adventi koszorún. Miért?

A bizánci rítusban a karácsonyt megelőző bűnbánati időszak, a mi adventünk ugyanúgy böjt, mint a húsvétot megelőző böjt. E kettő mellett még van két rövidebb böjti időszak, Nagyboldogasszony és Péter Pál böjtje. A karácsony előtti bűnbánati idő is negyven napos. November 14-e naptárunkban Fülöp apostol ünnepe, így ezen az estén kezdődik a „bizánci ádvent”, amit a népnyelv úgy is hív, hogy Fülöp apostol böjtje. Más, mint a húsvétot megelőző böjt, mert nem annyira a lemondásra és a testi önmegtartóztatásra teszi a hangsúlyt, hanem a kincskeresésre, a jó cselekedetekre figyelünk. Azért, hogy kijöjjön a matek, ebben az időszakban rendszerint öt vasárnap van, ezért az öt piros gyertya, a hatodik fehér gyertyát pedig szenteste gyújtjuk meg. Roráte mise nálunk nincsen, de mi is szoktunk ilyenkor hajnalban énekelve imádkozni.

Hogyan ünnepelnek karácsonykor?

Izajás próféta jövendölése így szól: „Velünk az Istent, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten.” A karácsony éjszakai zsolozsmában és az egész ünnepkörben sokszor énekeljük ezt a próféciát, ami beteljesedett Krisztus születésével. A gyermekek a mi templomainkban is pásztorjátékot adnak elő, kántálunk és szertartásokat végzünk azért, hogy minél többen el tudjanak jönni ünnepelni. Nagy tisztelet van bennem ilyenkor azok iránt, akik az ünnepeken és a vasárnapokon is áldozatot hoznak azért, hogy messziről eljöjjenek és őseik szertartásain részt vehessenek. Énekkarunk olyan dallamokat is előhoz ilyenkor, amelyeket nem használunk és elfelejtettünk. Tapasztaljuk, hogy 

Ez pedig ma is él, amihez fiataljaink is ragaszkodnak, mert megértik, hogy van az életben olyan, amit nem jó változtatgatni. Gyakran a nagyvárosi temetések alkalmával jelzik, hogy siessünk, mert rövid idő áll csak a rendelkezésre, akkor meg kell értetnünk, hogy el kell végezni a szertartást úgy, ahogy az elő van írva, ahogy a nagyapáink és az ősapáink végezték, mert a spórolás éppen bennünket rövidít meg.

Akkor önöknél nem hódít a minimalizmus?

Fájó jelenség ez: ahogyan az emberi kommunikáció csökevényesedik és minimalizálódik, úgy sajnos az egyházban is látok ilyen veszélyt. Régen több oldalas leveleket írtunk egymásnak, aztán rövidebb e-maileket, majd már csupán sms-t, aztán jött a cset, most pedig már csak hangulatjelekkel, emodzsikkal üzennek sokan. Elcsökevényesedett a kommunikációnk, és félő, hogy a Jóisten felé is ez történik. Az értékmentés számunkra azt is jelenti, hogy védjük és éltetjük az egyház kommunikációs és művészi gazdagságát, az imádság erejét. Sok olyan fiatalt ismerek, akik bejöttek a templomba, és elvarázsolódtak. A kíváncsiság behozta őket, de itt felemelő volt a csend és biztonság vagy éppen szép volt az ének, finom volt a tömjénillat, szépek voltak a fények, a látvány, lenyűgöző az összbenyomás, és ez megfogta őket. Sokan itt is maradtak, hiszen az élmény után már nem csak a külsőségek, a szépség számított, hanem a tartalom és a lelkiség is, ami mögötte van. Meghatározó élményem volt pannonhalmi gimnazistaként, amikor a barokk Melket láttuk, kicsit gyomorrontást kaptunk a barokktól. Akkor a hatalmas műveltségű Miksa atya azt mondta: „Uraim gondoljanak arra, hogy 

Mintha ez ma kiveszőben volna, mert sokan spórolnak egyrészt a Istenen, másrészt saját magunkon is. Ezért örülök annak, hogy görögkatolikus vagyok, ahol a minimalizmus és az értékvesztő puritanizmus nem tud érvényesülni.

A mondás az, hogy Istennek nincs szüksége pompára, a felnőtt hitnek pedig nincs szüksége ilyen mankókra.

Ábel áldozatát azért fogadta el az Úr, mert bűnbánattal a legjobbat adta, Káinét elutasította, mert igazi hit nélkül a silányt áldozta fel. Mi próbáljuk meg az Istennek és egymásnak is a legjobbat adni, mert az Isten is a legjobbat akarja belőlünk kihozni. Az egyszerűség lelki értelemben fontos: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” és „legyetek olyanok, mint a gyermekek” – mondta Jézus.  Az ünnepre és a pompára az embernek van szüksége, ezért nem mindegy, hogy milyen környezetben élünk és imádkozunk. Gondot kell arra fordítani, hogy a környezetünk, a templomunk legyen szép és felemelő. „Emeljük föl szívünket” – ezt énekeljük a latin misén és a bizánci Szent Liturgián is. Ez pedig csak akkor jöhet létre, hogyha lelkemben és a környezetemben is rend és egyensúly van. A keresztény ember tudja ezt és igényli. 

 A népi hagyomány szerint a pásztorok kecskét, túrót, vajat, báránykát ajándékoztak neki. Karácsonykor mi is értékes és szép ajándékkal lepjük meg egymást mert az ünnep arról szó, hogy az Atya a lehető legtöbbet, Fiát adta a világnak, és az ember viszontajándékként a lehető legtöbbet, hitét és szeretetét adja vissza az Istennek.

Fogékony a ma embere a kereszténységre?

Vannak nagyon pozitív papi élményeim: a fiatalember, aki bekopogott az ajtón azzal, hogy szeretne megkeresztelkedni, de vannak kérdései, lenne-e rá egy kis időm? Vagy a menyasszony, aki esküvő előtt megkeresztelkedett, majd a templomi esküvő óta lelkesen hozza bölcsőkeresztény férjét, később gyerekeiket a templomi közösségbe. Egészét tekintve azonban sajnos azt látjuk, hogy nagyon sokan elistentelenednek. Nem újkeletű ez a jelenség, mert az Ószövetségben a választott nép istenkapcsolata is hullámzó volt. Amikor bajban voltak, akkor mindig megtalálták az Istent, amikor pedig jól ment a soruk, akkor elfelejtkeztek róla. Ugyanezt éljük meg mi is. Nagyszüleink mesélik, hogy a háború ideje alatt és után közvetlenül minden templom dugig volt a könyörgő, kérő és hálaadó emberekkel. Aztán szépen lassan kiüresedtek a templomok. 

 Túl sok magányos embert ismerek, a nagyvárosi szolgálatban ez különösen is szemet szúró. Aki elveszíti Istent, az előbb-utóbb elveszíti a másik embert, végül önmagát is. Ezért fontos a templom, mert közösséget alkot, ahol nem az a fontos, hogy milyen gazdag vagyok vagy hová szavazok, hanem a közös Krisztus-hit. A keresztény felekezetek legfontosabb feladata ma kisközösségek alakítása és éltetése. Mindenkinek kellene legalább egy értékalapú közösséghez tartoznia, mert Jézus azt tanította: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Az elmagányosodás részben az elvallástalanodás következménye.

Nem segíti a kereszténységre való rátalálást a Hodász-, a Bese- meg a Pajor-ügy.

Mi, egyházi szolgálattevők, ugyan nem vagyunk közszereplők, de láthatóak vagyunk, és ez nagy felelősség. Emiatt egy-egy megbotlásnak vagy elesésnek óriási hangja van, és nagy felületet kap a médiában, a közbeszédben. Sokaknak érdekében is áll az, hogy az egyházban előforduló negatív jelenségeket felnagyítsák. Az egyház nem bűntelen emberekből áll, ezt nem is állítja senki. Egyikünk sem immunis, a bűn betegségét bármelyikünk elkaphatja, hiszen mi is esendő emberek vagyunk. Krisztus azonban adott gyógyszert, ami a bűnbánatot követő megbocsátás és feltámadás. Az említett esetek elszomorítanak, imádságra, bocsánatkérésre és helyrehozatalra kell, hogy sarkallják az érintetteket és a közösséget is. A súlyosabb botrányok, mint a kiskorúak sérelmére elkövetett bántalmazások eseteivel kapcsolatban kevés szó esik arról, hogy a Katolikus Egyház egy megtisztulási folyamaton megy keresztül, ami belül és kívül egyaránt hat. Nem az egyházban élő szakemberek is elmondják, hogy 

 Sok európai országban a Katolikus Egyház által bevezetett módszereket veszik át az állami szervek. Magyarországon egyre több világi intézmény vezetője keresi meg az egyházi szakembereket, hogy adják át a tapasztalataikat. Ritkán említett tény, hogy a nevezett bűnök döntő többsége családi és rokoni közösségekben valósul meg. A maradék kis rész egy része oktatási intézményekben, sport, művészeti képzésekben esik meg, és csak töredék az egyházban. A jéghegy csúcsát látva el kellene már gondolkodni azon, hogy a víz alatt mekkora veszély van. Ez nem a felelősség elhárítása, hanem 

Van olyan, hogy politikai kereszténység, és védhető?

A II. világháború után az egyház társadalmi tanítása alapján alakuló kereszténydemokrata politikusok és pártok húzták ki a csávából Európát mind anyagi, mind erkölcsi szempontból. Nekik volt víziójuk a helyreállításra a megbékélésre és a jövőre vonatkozóan, aminek eredménye lett az európai országok közössége. Az ő politikájukkal lehetett építkezni, ami megalapozta azt a jólétet, ami aztán Európa szerencsésebb felében megvalósult. Az evangélium tanítása, mint társadalmat szervező erő a kétezer év alatt ekkor is bizonyította létjogosultságát és erejét. Látjuk, azóta sok minden megváltozott. A politikusnak azonban ma is joga van megfogalmazni azt, hogy milyen értékrend szerint gondolkodik, él és politizál. 

 Furcsa számomra ebben a világban az, hogy tőlünk, keresztényektől mindenki azt várja el, hogy legyünk tökéletesek, mert ha nem vagyunk azok, akkor rögtön álkereszténynek vagyunk bélyegezve. Azt látom, hogy sokan ránk akarnak aggatni egy viselkedési kódot, és ha nem felelünk meg annak, akkor megkérdőjelezik a hitünk őszinteségét. Sokszor tapasztaljuk a közéletben, hogy a kereszténységnek nem adják meg a tiszteletet a közéletben. Éveken keresztül a júniusi Pride-felvonuláson papi és szerzetesi ruhába öltözött személyek vonaglottak a teherautón. Nyilván viccnek és provokációnak szánták, ami sok jóérzésű embert megbotránkoztatott. A toleranciát és tiszteletet követelők nem mutattak a hívők felé sem toleranciát, sem tiszteletet. A kölcsönös tisztelet azonban mindenkinek jár, mert a keresztény felfogás szerint minden egyes embert Isten saját képmására teremtette. De sokszor nem érzem a kölcsönösséget. Nincs egyházüldözés, de vannak karikatúrák, beszólások, viccelődések a keresztényekkel és az egyházzal szemben, kinevetnek minket, és indulatos gyűlölködést is tapasztalunk. Mi keresztények hozzászoktunk a pofonokhoz, de azért már unjuk.

Egyes hangok szerint túlságosan szoros a magyar kormány és a keresztény felekezetek közti együttműködés, ami hitelteleníti az egyházakat, és jól jönne már egy kis üldözés – így, az utolsó üldözés után 25 évvel.

Aki ilyet mond, nem tudja, mit jelent üldözöttnek lenni. Sokan nem tudják elfogadni azt, hogy az egyház és az állam lehet jóban is a szekuláris demokráciában. Magyarországon kialakult egy olyan minta, amit külföldön sokfelé irigyelnek, mégis itthon sokaknak fáj. Az egyházi közösségek fölvállalnak sok testhezálló szolgálatot a társadalom egésze érdekében, mint az egészségügy, az oktatás, a szociális, a karitatív munka, a kulturális tevékenység. Örültem, amikor egy egyházi fenntartású kórházban összefutottam egy baloldali megmondóemberrel, aki rendszeresen gúnyolta az egyházat, de az édesanyját oda hozta kivizsgálásra. Tényleg örömmel köszöntöttem katolikus módon és azt mosolyogva fogadta. 

Az ezt gyakran hangoztató szélsőbaloldali pártnak felajánlottam, menjünk el együtt olyan intézményekbe, amelyeket görögkatolikus egyházunk tart fönn: látogassunk meg egy nagyrészt cigány családok gyermekeivel működő óvodát és iskolát vagy lakásotthonokat, nézzünk meg személyesen egy anyaotthont, a fogyatékos gyerekek otthonát, és közösen vizsgáljuk meg, hova is önti az állam az adófizetők pénzét. Beszélgessünk a gondozottakkal, ott dolgozókkal, akik hívő szavazó állampolgárok. Nem kaptam reakciót a felajánlásra. 

 A mesterséges és erőszakolt elválasztás mindig feszültséget gerjeszt.

Milyen állapotban van a keresztény értelmiség?

Picit elkényelmesedett állapotban. Sokszor várjuk azt, hogy a katolikus püspöki kar, vagy a protestánsok zsinata megszólal, reagál és tiltakozik. Sok-sok társadalmi kérdésben azonban nem nekik dolguk állást foglalni, hanem a szó legnemesebb értelmében vett keresztény világi elitnek lenne a kötelessége megszólalni. Ennek elmaradása nyilván részben a gulyáskommunizmus maradványa, de már elmúlt 35 év, a keresztény értelmiségnek öntudatosabbnak kellene lennie. A Keresztény Értelmiség Szövetsége egy csepp a tengerben, a hozzánk hasonló szervezetekkel összefogva azon vagyunk, hogy a fontos jelenségekkel foglalkozzunk és ne a legyek után kapkodjunk. A keresztény mentalitás olyan, hogy sokkal inkább szeretünk értékek mellett kiállni, mint tiltakozni valami ellen. Gyakran számon kérik rajtam is, hogy miért nem tiltakozunk egy-egy botrányos sértő és bántó megszólalás miatt. Ilyenkor mindig eszembe jut a régi mondás, ami szerint a kutya ugat, a karaván halad. Másrészről Tatjána Goriscseva a kommunizmus idején írt egy kis könyvet, aminek a címe így szólt: Istenről beszélni veszélyes. Hiányolom, hogy a hétköznapi kommunikációnkban nem hozzuk többször szóba Jézust, nem beszélünk róla, nem érvelünk vele, nem hivatkozunk rá. Van olyan médium, amely karácsonykor meg sem említi, hogy ez Jézus születésének ünnepe. Márpedig nekünk megkeresztelteknek az a küldetésünk, hogy bevigyük Krisztust a társadalomba, és terjesszük az örömhírét, amit vallunk és élünk. Különösen karácsony idején.