Szép, hogy megnyílt a Notre-Dame – de elég az egyházi minimalizmusból!

Fotó: Guillaume Bardet, Ionna Vautrin és Sylvain Dubuisson / National Catholic Register

Megnyílt a Notre-Dame, a párizsi Miasszonyunk-székesegyház. Ez jó hír, bár az örömbe vegyül némi üröm is, ha az ember vet egy pillantást az új oltárra és a papság miseruhájára, meg hozzáveszi a nemrég újranyílt berlini Szent Hedvig-katedrálist.

Amint Gregory DiPippo írja az Új Liturgikus Mozgalom honlapján, a felújítás nagyrészt kiválóan sikerült, csakhogy:

„A YouTube-on több ilyen videó is elérhető, amelyeket könnyen megtalálhat a ‘Notre-Dame interior’ kifejezésre keresve. Azért választottam ezt a francia BFMTV hírcsatornától, mert meglehetősen keveset mutat be a restauráció legszembetűnőbb kudarcából, a szörnyű új liturgikus eszközökből. A modern templomi berendezkedések egyik buta kortárs felfogása mentén a főajtó előtt elhelyezett keresztelőkút nem annyira csúnya, mint inkább oda nem illő, és nagyon hasonlít az új olvasópulthoz és katedrához, alapvetően csak egy nagyon unalmas másolat az IKEA legrosszabb kínálatából, tisztán funkcionális és mentes a szépségtől. Az új oltár és tabernákulum viszont nem csak nincs a helyén, hanem mélységesen és sértően csúnya, akárcsak a Töviskorona ereklye új vitrine (ebben a videóban nem látható) . Ami még ennél is rosszabb, hogy, amint ma megtudtam egy barátomtól, az oltár, amelyet Lustiger bíboros 1987-ben felszentelt, nem semmisült meg a mennyezet beomlása után a tűz során, ahogyan azt széles körben terjesztették, és az lesz a sorsa, hogy a gótika egy másik nagy alkotását, a bourges-i katedrálist elcsúfítsa.”

Mondjuk egyetlen dolgot fel tudok hozni az új oltár védelmére: az legalább nem asztal, így minimalizmusában is inkább az áldozat-jelleget hangsúlyozza, nem pedig a lakoma-jelleget. De hát ez sovány vigasz. (Az új berendezésről készült fotókat a National Catholic Registeren lehet végignézni.)

Hozzátenném még, hogy 

Egy állítólag híres francia divattervező, Jean-Charles de Castelbajac pedig korábban bejelentette, hogy külön miseruhákat tervezett a Notre-Dame számára, csak hát az sem volt egy nagy eresztés, de a fenti kifestős-színes izénél biztos, hogy még ez is jobb.

Az viszont biztos, hogy ez is jobb volt, mint amiben az érsek, Laurent Ulrich a nyitómisét celebrálta.

Nemhiába létezett egy olyan blog pár évvel ezelőttig, hogy Bad Vestments – bár az főleg az anglikán egyházra koncentrált, de időnként felbukkant egy-egy batikolt szörnyűség katolikus részről is. A helyzet az, hogy a modern miseruhák vadabbik része egyszerűen nevetséges, ráadásul a régi, aranyozott miseruhákkal szemben súlya sincs. Márpedig 

Én nem értem, hogy az egyszerűségnek eladott minimalizmus miért hódít az egyházban. Az absztrakt minimalizmus nem nemes egyszerűség, hanem nemtelen egyszerűség. A középkori és barokk építészet, de még a 19-20. századi neostílusok is megadták a dolgok módját, részletesen kidolgozott, antropomorf szobrokkal, képekkel, aprólékos mintázatokkal, aranyozással és ezüstözéssel dicsérve az Urat, mindezzel jelezve, hogy Isten konkrét, Isten személyes, Isten megtestesült, azaz az egyház nem valami elvont elvet hirdet és tisztel, hanem egy konkrét, abszolút személyt. Eleve a személy fogalmát a Szentháromságon elmélkedve találta fel a kereszténység (lásd: perszonalizmus).

A dolognak van az amúgy szépen felújított Notre-Dame-nál sokkal szörnyűbb aktuális példája: a berlini Szent Hedvig-székesegyház. A Szent Hedvig 1747-1887 közt épült, viszont bombatalálatot kapott a második világháborúban, és 1952-63 között modernista stílusban építették újjá. Majd 2018-2024 között revonálták, és most, november 24-én nyílt meg újra. Sajnos, akármennyire is dicséri a német püspöki kar az eredményt, az szörnyű és katasztrofális, kábé egy lelketlen konferenciateremhez tudnám hasonlítani. 

Ahogy Rod Dreher írja az új Szent Hedvigről: „Alig van valami láthatóan keresztény a térben. Ez a templom esztétikailag és szimbolikusan a szent Semmi imádatára hívja a látogatókat. Ez egy ‘tiszta, jól megvilágított hely’, Ernest Hemingway 1933-as, azonos nevű novellájának nihilista értelmében.”

Egykoron a katedrális, falun a templom volt a település lelki középpontja, gyakran a földrajzi is, és azért pompázott, mert az Istennek a legszebb, a legjobb, a legtöbb jár. A templomnak le kell nyűgöznie a belépőt.

Az egyik gyakori kifogás, amit papoktól szoktam hallani ezügyben, az az, hogy akinek felnőtt hite van, annak nincs szüksége pompára, aranyozásra, meg gondolom antropomorf angyal- és szentszobrokra sem. Csak egyrészt ez nem igaz, ha komolyan vesszük a megtestesülés tanát, valamint Káin és Ábel áldozatának történetét. Másrészt a klasszikus katolikus (és görögkatolikus és ortodox) esztétika azért is volt olyan, amilyen, mert tudta, hogy a híveknek bizony segítségre van szükségük, és minden érzéküket meg kell érinteni, nem csak az agyukat. 

És én nem adom a racionalista teológiát.

Egyébként meg miközben az egyház papjai azt hirdetik, hogy legyen minden hívőnek felnőtt hite, ami szép és helyes, aközben viszont a modern, idióta miseruhákkal, a bugyuta ábrázolásokkal és a folyamatos fiataloschág-mániával valójában infantilizmust sugároznak. Némely fiatalokat bevonzani hivatott gitáros ének valójában inkább taszít, mert komoly fiatal felnőtt elneveti magát, amikor meghallja őket.

Én elhiszem, hogy minden kornak megvan a maga saját stílusa, irányzata, csakhogy ez általában elég jól kifejezi az adott kor hozzáállását mindenhez. Az építészek és más művészek körében divatos kortárs izmusok pedig – szemben a felemelő romanikával, gótikával, barokkal, stb. – funkcionalizmust és lelketlenséget tükröznek, márpedig ahhoz nem kéne az egyháznak alkalmazkodnia. 

Akkor inkább már a neostílusok. A templom és az oltár az Isten dicsőségének hirdetése mellett a hívek lelki javát kellene, hogy szolgálja, ami előrébb való bármilyen szakmai bizottság és zsűri nárcisztikus agymenésénél. Lehet, hogy egy 19. századi neobarokk vagy harmincas évekbeli neogót templomberendezés úgymond nem képvisel kiemelkedő művészeti értéket, de attól még a lelket felemelheti és kielégítheti a szépérzékünket. A modern minimalista alkotásokat is nyilván meg lehet érteni, de akkor is csak az agyunkhoz szólnak. És nekem senki nem jöjjön azzal, hogy így volt az ősegyházban meg az ókori egyházban, mert ez nem igaz, egyébként meg a középkort sem lehet kidobni az ablakon.

Tényleg időnként elgondolkodom, hogy ha ez sokáig így marad, akkor átigazolok a görögökhöz vagy az ortodoxokhoz, nekik még stabil a szépérzékük. Ha pedig legközelebb „szakmai” zsűrit kér fel egy püspök egy templom, egy oltár vagy bármi más megpályáztatására, lehet, hogy jól tenné, ha a zsűri felét hétköznapi laikusokból nevezné ki, akik talán visszavernék a kortárs építészek és más művészek hibbant ötleteit, és rászorítanák őket, hogy 

Marshall McLuhan, a huszadik század médiakutató fenegyereke, A Gutenberg-galaxis írója konvertita katolikus volt, s a vallással kapcsolatos írásait és beszédeit egybegyűjtő kötetből kiderül (The Medium and the Light), hogy nem igazán szívlelte azt az egyházi megoldást, amikor a papok minden fenntartás nélkül bevezetik a legújabb technológiákat a liturgiába meg egyáltalán az egyház életébe, csak hogy az egyház releváns maradjon, hogy korszerű legyen.  A liturgia és a mikrofon kapcsolatáról szóló, 1974-es tanulmányában például azt fejtegeti, hogy a mikrofon lerombolja a latin rítus pszichológiáját, minthogy a szent imát lecseréli pedagógiai traktátusokra. Azóta eléggé kiderült, hogy igaza volt. Leghíresebb megállapítása az, hogy „a médium maga az üzenet”, ami azt jelenti, hogy gyakran az üzenethordozó maga fontosabb, mint amit közvetít, és hát az okostelefonok és applikációk világában ez elég egyértelmű. Az okostelefon bizgerálásának nem tudunk ellenállni, akármit is közvetítsen. Persze a mondásra a legnemesebb példa maga az Úr Jézus, aki nemcsak üzenetet hoz, hanem Ő maga az üzenet is (ezt így McLuhan is egyértelműen állította). De ha a minimalista alkotásokra alkalmazzuk, akkor abból azok nem fognak jól kijönni.