Dűne van, Dűne lesz, Dűne már 40 éve is volt

Nyitókép: Nancy Moran/Sygma, Getty Images, Dűne (1984)

Ugyan a király meghalt, új királyt pedig hiba lenne éltetni, Frank Herbert gazdag hagyatéka így is újabb reneszánszát éli. Noha fia, Brian, mindent megtesz, hogy abszolút kiaknázza és egyben kiszipolyozza ezt az egészen különleges termőföldet, ez irányú igyekezetének is van annyi pozitívuma, hogy az Arrakis és a fűszer nemhogy nem merült feledésbe, de egyre többeket érdekel és érint meg. Márpedig világépítés és -bemutatás szempontjából nem túlzás Tolkien és A Gyűrűk Ura mellé állítani a szerzőt és alkotását, de akár Asimov neve is felmerülhet bennünk.

Mégis, miközben sorra érkeznek a mozifilmek, képregények, sorozatok, könyvek, videó- és társasjátékok, ne feledkezzünk meg a december 14-én a 40. születésnapját ünneplő filmfeldolgozásról se.

A Twin Peaks hegyei előtt érdemes bejárni a Dűne sivatagát

Mindenképpen kíváncsi lettem volna a chilei-mexikói Alejandro Jodorowsky álom-projektjére, az eredetileg több mint 10 órásra tervezett Dűne-adaptáció egyedi elképzeléseire, elvégre aki ismeri a rendező munkásságát, így például A vakond (El Topo) és A szent hegy (The Holy Mountain) filmeket, az nagyjából sejtheti, milyen vizualitásra és hangulatra lehetett volna számítani, amennyiben egy csoda folytán elkészül a nagy mű. 

Ezzel együtt viszont elmondható, hogy David Lynch mozifilmje sem teljesen az, ami lehetett volna. Sőt, hiába minden erénye és pozitívuma,

És ugyan ezt is abszolút meg lehet érteni, azt muszáj hozzátenni, hogy minden hibája és kritizálható „lynchtelensége” ellenére az 1984-es Dűne még így is egy említésre való filmalkotás, ami ha nem is egy Radírfej vagy Az elefántember, esetleg egy Lost Highway – Útvesztőben, erényei elvitathatatlanok. Csak hát ugye nem kizárólag a tömegek igényeit kellett volna számon tartani, mindössze kicsivel több mint 2 órába sűrítve a cselekményt, hanem legalább 3-4 órán át kellett volna hagyni, hogy kibontakozzon a még ehhez is terjedelmes és komplex, egyedi információkkal teli történetet.

Pedig amúgy a látvány sok helyen még mai szemmel is rendben van, így az Arrakis dűnéi és homokférgei éppen olyan sejtelmesek és idegenek, ahogy a totális dekadenciában, mocsokban és vérben fürdőző Harkonnenek, miközben az érdekes és izgalmas belsők egyszerre idézik a régi és egy még elképzelhetetlen, jövőbeli világ cicomáját. Egyedül a pajzs az, ami borzalmas, és ami Denis Villeneuve modern alkotásaiban minden hibát helyrehoz, máskülönben tényleg nincs szégyenkeznivalója Lynchnek sem. Sőt, itt még liganavigátort is láthatunk, miközben végignézzük az Atreides-ház bukását és felemelkedését,

Nem beszélve a zenész Stingről, aki szintén kitesz magáért – annyira, hogy még a meztelenséget is bevállalta volna, ha ettől nem kap szívinfarktust a stúdió vezetősége. Ahogy a hosszabb játékidőtől is az infarktus kerülgette őket, emiatt a történet egyharmadánál sikerül úgy sebességet váltani, hogy kb. 45 perc alatt daráljuk le mindazt, ami az új filmeknél a második és a még el sem készült harmadik epizódban történik. Igen, emiatt egy cseppet kapkodóvá válik a film, sőt az utolsó fél órában minden azt az érzetet kelti, hogy 'mindjárt vége, ne aggódj', ahogy a stúdió emberei csattogtatják az ostort a stáb mögött.

Így is filmklasszikus

Minden hibája ellenére az 1984-es Dűne rendelkezik annyi erénnyel, hogy szeretni lehessen – már ha valaki szereti a témát és a komolyabb sci-fiket. Villeneuve modern adaptációja sokkal inkább a hangulatba és a látványba tol bele mindent, míg Lynch próbált a maga elvontabb módján mesélni, de a keret miatt kénytelen lett konkrétan felolvasni a regényt. Ahogy az el nem készült Jodorowsky-verziót, úgy egy valódi, szerzői Lynch-adaptációt is megnéztem volna, ezekre azonban sajnos már esély sincs. Marad a mainstream vonal és a többi feldolgozás. Mint például a képregény.

Itt a harmadik magyar kötet!

A Gabo Kiadó szorgalmasan hozza a magyarra fordított regényeket és újrakiadásokat, valamint a képregényeket, miközben a Max és a Warner is üti a vasat, amíg lehet, például a közepesen teljesítő Prófécia képében. A teljes, eredeti sztorit tartalmazó képregénysorozat azonban kifejezetten mutatós és izgalmas, noha a regény és a film hatását ettől függetlenül sem érdemes elvárni tőle. 

Paul a harmadik, záró, 200 oldalas kötetben Muad-Dibbá válva meglovagolja a homokférget, iszik az élet vízéből és kihívja ellenfeleit, hogy bekövetkezhessen a prófécia. A Raúl Allén és Patricia Martín rajzaival elkészült mű a rajongók és a nagy képregényesek polcára kötelezőnek mondható, de ezzel együtt is leginkább a regényt, másodsorban a filmek, majd utána a képregények beszerzését ajánlom.