Németország 25 év után

Nyitókép: Sean Gallup/Getty Images

„1999. november 2-a egy emlékezetes nap volt számomra. Aznap kezdtem egyetemi tanulmányaimat egy békés, jómódú délnémet kisvárosban. Egy, a nyugatnémetek által még mindig lesajnált közép-kelet-európai országból, Magyarországból érkeztem, s akkoriban nemcsak nekem, hanem más magyaroknak is Németország volt az etalon. Mára ez megváltozott. De miért is? Mert a németek megszűntek németek lenni, bepakoltak és elköltöztek. Hová? Pont hozzánk, Magyarországra. Következik egy személyes véleménycikk. 

A hosszú mindenszenteki hétvége előtti délutánon ülök Bécsben, a Weltwoche békecsúcs c. rendezvényén, ahol Orbán Viktor és Gerhard Schröder is fellép. A nagy publicisztikai vihart kavaró esemény házigazdája Roger Köppel, a híres svájci újságíró, aki a kétezres évek elején főszerkesztőként vitte Konrad Adenauer régi kedvenc újságját, a »Die Welt« c. konzervatív napilapot. Akkor még a példányszámok is rendben voltak. Ami viszont akkoriban még nagyon rendben volt, az a német világ volt. Gondos, szorgos, alapos, tehetséges és teherbíró emberek voltak akkortájt Németországban, akik tanúbizonyságot tettek arról, hogyan lehet egy a mérnöki precizitásra, a rendszerető és tisztességes magatartásra és a példaértékű egyéni teljesítményre egy országot megalapozni, sikeresen felépíteni és évtizedeken át nagy globális tekintéllyel üzemeltetni. Ennek tetőzése volt a Helmut Kohl által mesterien kialakított európai és nemzetközi kapcsolatrendszer, a másokkal szemmagasságban történő kommunikáció, a jól működő közép-kelet-európai mentális és kulturális térhódítás a szó pozitív értelmében. Ezek a tényezők végül is a német egység békés és sikeres lebonyolításához vezettek. Gerhard Schröder jelentősen hozzájárult a német világ gazdasági stabilitásához és fellendüléséhez. Továbbá ő volt az, aki német kancellárként egy erős Németországot épített egy erős Európában, nyíltan kiállva az európai stratégiai autonómia mellett, ha kell, akár szembe szállva a háborúzó Amerikai Egyesült Államokkal és annak kishitű szövetségeseivel. Nos, ez a Gerhard Schröder volt 1999-ben, a kezdő magyar egyetemista első évében a nagyra tartott Németország szövetségi kancellárja. Sokunk számára Németország volt példakép, az etalon, a bezzeg-ország. Ennek mára már rég vége. De miért is? 
Sok víz folyt le azóta a Dunán, az Elbán meg a Rajnán. Gerhard Schröder bécsi fellépése választ is ad arra, hogy mi volt más akkoriban Németországban, mint ma. A tekintélyes volt kancellár elsősorban egy olyan európai vízióban hitt, ahol a kicsiknek is megvan a szerepe, s a nagyok nem lenézően kezelik a többieket, hanem partnerként és szövetségesként. Tette ezt egy magabiztos politikai mandátummal a hátában, s tette ezt annak ellenére, hogy határozott, karizmatikus és erős hatalomember volt. Gerhard Schröder alulról jött, egy utcagyerek volt, apja nélkül félárván nőtt fel, megküzdött az életben, neki semmit nem adtak ingyen. Küzdött a pénznélküliséggel, a társadalommal, a politikával, a saját pártjával. Tudta, hogy a sikerért tenni kell, kitartó és szívós munka nélkül nem lehet előre jutni. Ő a saját módján egy »German Dream«-nek nevezhető célt valósított meg saját példájával. A politikája is valami ilyenről szólt: Az Agenda 2010 helyretette az értékrendet, fellendítette a német gazdaságot, visszaadta a németek önbizalmát és önbecsületét. Gerhard Schröder okos és előrelátó reformer volt, aki pragmatikusan kezelte a politikai valóságot, azt sikerré kovácsolva. Ezzel tiszteletet vívott ki, párttársai és a politikai konkurensei által is, de külföldön is elismerésnek örvendett. Nem csoda, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, akinek a pályafutása a kommunizmus elleni harcról szólt és nagyon hasonló pályát írt le, az elismerés és a tisztelet nyelvén szólt a német beszélgetőpartneréről az említett október 31-ei bécsi rendezvényen. 
Mára az ilyen formátumú államférfiak egyszerűen sehol sincsenek. Egyedüliként Orbán Viktor rendelkezik hasonló képességekkel, nagyívű elképzelésekkel, politikai bátorsággal és a megfelelő hatalmi ösztönnel. De a stratégia vezetés Európában manapság kihalófélben van, helyette kisstílű politikusok és három- vagy többpárti koalíciókban kiszolgáltatott mandátumzsonglőrök találhatóak a politikai porondon. Mindennek ékes bizonyítéka maga Németország, ahol hárompárti szivárványkoalíció (»jelzőlámpa-koalíció«) regnálja 2021 óta az országot, s ahol a 16 tartományban annyi különböző pártpolitikai együttműködési forma létezik, hogy a németek se tudják már követni. A kormányzás keserves, folyamatosan megy az ide-oda csiki-csuki és ember legyen a talpán, aki s sok különböző kispártok programját, aktuális elképzeléseit és vezetőit ismeri vagy megérti. Ebben a közegben már kisebb, jelentéktelen politikai formációk is nagy befolyásra tudnak szert tenni, potenciális vagy tényleges koalíciós társakat megzsarolva. Az Angela Merkel dominálta évek erről is szólnak: Vélt vagy valós társadalmi elvárásoknak megfelelni akaró politikája az összes korábbi hitvallást feladva közelíteni akart a vélt zöld utópiához.

De mi is lett Németországgal? Ha csak az ország mentális állapotát nézzük, a régi német világ eltűnőben van. A pontos, precíz, teljesítményorientált németek bár még mindig szép számban megvannak, a jelenlegi politika mindent megtesz, hogy ne érvényesüljenek és peremre szoruljanak. Nem is beszélve a német gazdaságról és annak térvesztéséről. A mindent uraló német járműipar nem csak tegnap óta nagy krízisben van, s a német politika ahelyett, hogy támogatná, inkább a belsőégetésű motorok betiltását szorgalmazza. A német gazdasági érdekek már alig tudnak érvényesülni, mióta a Zöldek ideologizált politikát csinálnak. »Valakinek meg kell menteni a német gazdaságot« – ez is volt a bécsi tanácskozás egyik kulcsfontosságú mondata. Magas adók, nagy bürokrácia, megfizethetetlen energiaárak, a teljesen abszurd és magas jóléti intézkedések főleg a migránsokat vonzzák be, s a már ott élő embereknek se éri meg dolgozni. Eközben hanyatló infrastruktúra, elkopott szociális és oktatási intézmények és a migráció okozta hatalmas lelki, gazdasági, politikai károk jelentkeznek. Mára Németország mindenki számára befogadó akar lenni, különbség nélkül beengedve a világ minden tájáról, de főleg az arab világból érkezőket. Tanúi lehetünk egy társadalmi méricskélésnek, a nagy balliberális átalakulás folyamata beteljesülni látszik, a lakosság összetétele radikálisan megváltozott, főleg az utolsó években. Ennek persze a Zöldek örülnek, a németek alig. Nő az antiszemitizmus, a bűnözés és a kulturális-társadalmi konfliktus, csökken a jólét, a létbiztonság, az gazdasági erő. Az utolsó évek bevándorlói egy egészen más életfelfogást hoznak Németföldre, archaikus világképpel és civilizálatlan magatartással. A migráció olyan sok társadalmi, kulturális, oktatási, belbiztonsági, pénzügyi és gazdasági válságot idézett elő, hogy ezeket már alig lehet felsorolni.

Jelzésértékű az a sok derék német ember, aki menekül hazájából, elpakol és elköltözik. Sokan Magyarországon telepednek le, itt egy békés, biztonságos, élhető országot találnak, ami sok tekintetben emlékezteti őket arra a Németországra, ahol a dolgok még rendben voltak. Főleg a migrációra hivatkoznak és nem akarnak egy olyan országban élni, ami már nem hasonlít a korábban megszokott saját hazájukra. Viszont idehaza mindezt megtalálják. Egy keresztény alapjait nem megvető, hanem azokra büszke ország, egy olyan ország, ahol csökken a bűnözés, egy olyan ország, ahol zsidók és nem zsidók békésen együtt élnek, egy olyan ország, ahol nincsen véleményrendőrség, hanem mindenki azt gondol, amit akar, egy olyan ország, ahol védik a nemzeti és az európai identitást. Ezen társadalmi kép valahogy egyre inkább vonzó sok német számára is. Mindenesetre az a németek alkotta Németország, amit mi ismerünk, egyre kevésbe van még meg, s ha mégis, annak alkotóelemei – az emberek – már inkább máshol boldogulnak, pl. Magyarországon.

Orbán Viktor két éve így fogalmazott: A Nyugat Keletre költözött. Ezekre gondolhatott. Az, ami a Nyugatot naggyá tette, azt ma már lenézik és félreseprik. Magyarországon viszont ez nem így van. Idehaza hiszünk a nemzeti és európai identitásunkban, büszkék vagyunk arra, honnét jöttünk. A magyar emberek az utolsó években nem lankadtak, hanem bizonyítottak: Munkával, teljesítménnyel igenis lehet előre jutni, lehet tartós eredményeket elérni. Hisznek a racionális, józan, alapos gondolkodásban, abban, hogy lépésről lépésre előre lehet haladni, leküzdeni azt a jóléti szakadékot, ami még elválaszt a Nyugattól, de egyre kisebb lesz. Mára a német értékekként leírt tulajdonságok sokkal inkább Kelet-Közép-Európa felívelő nemzeteiben találhatók meg. A lengyelek, a csehek, a szlovákok, a magyarok dolgozni akarnak, nem szociális ellátórendszerekből, nem kerülik a fáradságokat, vállalják a nehézségeket, értéket akarnak teremteni, sikereket akarnak elérni, azt akarják, hogy a gyerekeiknek jobb legyen az élete. Nem hisznek a társadalmi-politikai illúziókban, már sokat láttak ebből, ezek mind megbuktak. Ehelyett földhözragadt, normális emberek, akik egyszerűen egy békés, biztonságos, élhető, szép országban akarnak élni. Ezért se akarják megváltoztatni otthonuk etnikai összetételét. Nem akarják hazájukat kiszolgáltatni a politikai ideológiák és a társadalmi kísérletek oltárán, mint ez a német politika teszi, kiváltképp a német Zöldek. Ezért is költözött ma már a német mentalitás a középeurópai régióba, mondhatjuk a Nyugat Keletre jött. Mit tehetünk mi magyarok? Meg kell mutatnunk, hogy saját erőnkből, önrendelkezéssel és önérvényesüléssel képesek vagyunk helytállni egy talajt veszített Európában, egy régi önmagát feladó Németország vonzáskörzetében. Hasznosak lehetnek számunkra a németek tulajdonságai, elvégre volt egy pár századunk ellesni a leghasznosabb ismérveket. A magyarok évszázadok során fenn tudtak maradni, ellenszegültek a mások által propagált nagy valóságoknak, ez most se lesz másképp. A gyengülő Németország nekünk nem válik előnyükre, épp ellenkezőleg. Ezért kell okosabbnak, furfangosabbnak, bátrabbnak lenni, mint valaha. Ha ügyesek vagyunk, tudunk tanulni mások hibájából, akkor a sajátos magyar észjárásunkkal, a tapasztalatunkkal és tudásunkkal egy sikeres helyet tudunk magunknak kiharcolni a világban. Ebben az esetben tudunk olyanok lenni, mint a köztiszteletben álló Németország 1999 őszén. ”