Memento mori – emlékezünk-e még a halálra?

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay

Bár októberben az ősz igazán színes és fényes arcát is tudja mutatni, mégis érződik, hogy a természet „halni” készül. A vörös és rozsdabarna levelek sokszor finom fuvallattól is a földre hullnak, és napnyugta után mindent villámgyorsan elnyel a sötétség. 

De érdemes kicsit a nemzeti ünnepeink mögé is nézni. Október 6-án az aradi 13 vértanúra emlékezünk, akik életüket és vérüket adták a hazáért, és mai napig példát állítanak elénk szolgálatból. Majd pár hétre rá jön október 23-a, az 1956-os forradalom kitörésének a napja, mely esemény sokunk számára összefonódott Beethoven Egmond nyitányával, 

A hónap végén pedig bekopogtat Mindenszentek napja, amely egyben az I. világháborút ellenző Tisza István halálának évfordulója is.

De az ember igazán akkor mereng el a lét nagy kérdésein, ha viszonylag rövid időn belül több tragédia is bekövetkezik a környezetében. Ez történt velem is. Még szeptember végén kaptam a hírt, hogy egy ismerősöm öngyilkos lett. Mivel társaságban voltam, nem volt arra sem időm, sem lehetőségem, hogy egy gondolkodjak a hallottakon. Aztán, ahogy teltek a napok, búvópatakként elő-előtört belőlem ez a gyászhír, néha lehetetlen körülmények között is. 

Próbáltam a környezetemben kiventillálni mindazt, ami bennem van/volt. Kicsit utánajárni, annak, hogy mi vezethetett ide, de azon is elgondolkoztam, hogy a legutóbbi röpke találkozásunkkor volt-e bármi jele annak, hogy valami nincs rendben. Elsiklottam volna a segélykiáltások felett? – tettem fel magamnak a kérdéseket, de előrébb nem jutottam. 

Viszont a történtek rávilágítottak arra, hogy 

Mennyire fontos, hogy ápoljuk a kapcsolatainkat, és kimondjuk a másiknak, hogy valami boldoggá tesz, de azt is, ha valamivel megforgatta bennünk a kést. Mert mi van, ha nem lesz legközelebb...

Aztán rá pár napra érkezett a közlés: elhunyt Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász, aki szó szerint az utolsó leheletéig küzdött azért, hogy megszabadítsák a szenvedéseitől. S bár az eutanázia kapcsán nem értettem jómagam sem vele egyet, de az biztos, hogy évtizedek múltán is emlegetni fogjuk a nevét ezzel kapcsolatos nézetei miatt. S ami talán még ennél is fontosabb: puszta létével, gyógyíthatatlan ALS betegségével rávilágított arra, hogy 

 Majd úgy folytatta, hogy „most nem az, és ez önmagában hatalmas siker”. 

Karsai utóbbi gondolatával már mélységesen egyetértek. Egy olyan világban élünk, ahol sokan már méltósággal sem tudnak megöregedni, ahol a gyerekek, de sokszor a fiatalok sem találkoznak időben az elmúlással, a halállal. Aztán 

mikor a sírásók lapátolni kezdenek. 

Bezzeg a középkor embere a háborúk és éhínségek közepette úgy élte mindennapjait, hogy szem előtt tartotta, bármelyik az utolsó lehet. Ott lebegett előtte a mondás: „memento mori”, azaz emlékezz a halálra. 

De szót kell ejtenünk arról is, hogy napjainkban a gyásznak sem adunk teret, nem hagyunk időt magunknak arra, hogy feldolgozzuk veszteségeinket. Hogy elgyászoljuk egy szerettünket, egy kapcsolatunkat, egy meg nem született gyermekünket, testvérünket. 

Ellenkező esetben beleragadunk ebbe a spirálba, és akkor a gyász patológiássá válhat, és eluralkodhat az életünkön.

Évtizedekkel, sőt, évszázadokkal  korábban elődeink nem véletlen hordtak egy évig feketét, ha elvesztették egy közeli hozzátartozójukat, és nem véletlenül beszéltek és beszélnek mai is gyászévről a lélekgyógyászok, szakértők. A gyász szakaszait nekünk is végig kell járnunk, de azt sem kell szégyelnünk, ha elakadunk ezen az úton. Ma már egy sor szakember áll a segítségünkre, hogy átsegítsen minket a hullámvölgyeken.

A gyász feldolgozása során pedig megszülethet bennünk egy új minőség: 

Ilyenkor pedig már más jelentéssel bír az a latin mondás. Azt üzeni: emlékezzünk ugyan a halálra, de arra is, hogy az addig hátralévő éveket tartalommal és nem utolsósorban szeretettel töltsük meg. 

Hiszen nagyon nem mindegy, hogy azt az „élt” szócskát milyen vastagon vésik majd bele a fejfánkba. Talán ezt a legfrappánsabban Abraham Lincoln fogalmazta meg, aki azt mondta, „a végén majd nem az számít, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben”.