Mondjuk ki: Manfred Weber korrupt, középszerű intrikus, aki hazánkon torolja meg saját sikertelenségét

(Nyitókép: Odd Andersen / AFP)

Talán már senkit nem ér meglepetésként a hír, miszerint újabb korrupciós botrány tört ki Brüsszelben. Ez már rég nem tekinthető rendszerhibának az Európai Unió központjában, a rendes működés része, ahol a büntetlenséget az garantálja, hogy a baloldali-liberális erők kéz kezet mos alapon tussolják el egymás bűneit. Ursula von der Leyen elnök vakcinabotránya és megkérdőjelezhető kinevezési ügyei, valamint a szocialistákat érintő Eva Kaili-ügy mellé most az Európai Néppárt (EPP) háza táján kirobbanó korrupciós esetet is feljegyezhetjük. Ők azok, akik állandóan hazánkat támadják állítólagos visszaélésekkel, és nap mint nap kioktatnak minket.

A mostani eset főszereplője nem más, mint Manfred Weber néppárti elnök francia kabinetvezetője, Ouarda Bensouag, aki november 1-je óta ráadásul az EPP főtitkárának pozícióját is betölti. A vád vele szemben az, hogy az uniós adófizetők pénzét duplán rakta zsebre az Európai Parlament büdzséjéből – jogellenesen. A vádak szerint egyszerre vette fel a fizetését az Európai Parlamenttől mint annak tisztviselője, valamint a pártjától mint politikai funkcionárius, amit a szabályok tiltanak. Weber bizalmasának korántsem ez az első furcsa ügye, hiszen férje a befolyásos, CDU-közeli Michael Alexander Speiser, aki az EP igazgatójaként dolgozik. Kinevezését az EP egyik magas rangú tisztviselője egyenesen „nepotizmushoz közeli állapotnak” minősítette

Az ügy nem is jöhetett volna rosszabbkor az EPP-t vezető Manfred Webernek, hiszen a pártján belül megosztottsággal kell szembenéznie, amiről még a Politico is említést tesz. Történt ugyanis, hogy Thanaszisz Bakolasz, a párttól szervezetileg elkülönülő EPP-frakció főtitkára október elején ki akarta rúgni Weber egyik belga emberét, Tom Vandenkendelaerét, holott a néppárti elnök már kiszemelte őt egy igazgatói feladatra. Weber erre sietve reagált, és az érintettet kabinetfőnökének kívánta kinevezni, de ehhez Bakolasz nem járult hozzá. Mindez belső feszültségekre utal Weberrel szemben – még ha ő győztesen került is ki ebből, hiszen végül kinevezték Vandenkendelaerét.

Manfred Weber személye Donald Tuskhoz hasonlóan jól tükrözi azt, hogy mivé válik valaki, ha túl sok időt tölt el a brüsszeli hatalmi gépezet részeként. A hatalomvágy tönkretette azt az embert, akit egyszer az európai politika feltörekvő csillagának tartottak, aki Angela Merkeléről mintázta saját politikáját. A bajor parlament legfiatalabb képviselője, az Európai Parlament legfiatalabb frakció­­­v­ezetője és minden idők legfiatalabb néppárti elnöke volt. Akkoriban úgy jellemezték, mint akinek „nincs egója”, nehezen hoz személyi döntéseket, rendkívül visszafogott és mérsékelt. Ma ha Manfred Weberre pillantunk, nem ezek a szavak jutnak róla eszünkbe először. Az ő színe változása jól megmutatja azt, hogy miért is döntött a Fidesz a néppártból való távozás mellett.

Weber 2014-ben lett az EPP-frakció vezetője, karrierjében – illetve személyiségében – az első törést az okozta, hogy elbukta az Európai Bizottság elnöki tisztségéért folytatott versengést. Már korábban élezte a hazánk elleni konfliktust; emlékezetes, amikor 2018-ban úgy nyilatkozott, hogy „a hetes cikkellyel egész Magyarország ellen szavaztam. Nem a Fidesz, nem Orbán Viktor, hanem az egész ország ellen”. 2019-ben pedig, amikor az említett pozícióért indult, azt mondta a magyar miniszterelnöknek, hogy nem akar a Fidesz szavazataival a bizottság elnöke lenni. Nem is lett, a tagállami vezetők inkább Ursula von der Leyen mellett tették le a voksukat. Weber még megpróbálkozott azzal, hogy az EP elnöke legyen belőle, de túl sok sikert itt sem ért el, így hát inkább a néppárton belül látott hozzá hatalma megszilárdításához. Hozzá hűséges embereket ültetett az EPP kulcspozícióiba, és eltávolította potenciális kritikusait és riválisait. Ilyen kinevezés volt például a mostani botrányban érintett Ouarda Bensouag kabinetvezetői megbízatása is. A Politico egyenesen arról ír, hogy személyi döntéseivel szorosabbra fogja a gyeplőt az EPP körül, így mostanra Weber – mint a legnagyobb frakció vezetője – a brüsszeli politika második legfontosabb szereplőjévé vált Von der Leyen után.

Webernek egyébként a bizottság elnökével sem felhőtlen a kapcsolata, és sok jel utal arra, hogy továbbra is magának szeretné a hőn áhított pozíciót. A brüsszeli körökben legfontosabb politikai kérdésekben, mint a háború és a migráció, megpróbálja túlharsogni az elnököt, és abból is ízelítőt kaphattunk, hogy az EP-ben továbbra is egyike a hazánkat legvehemensebben támadó képviselőknek. Emellett össze is csapott Von der Leyennel 2023-ban egy spanyol nemzeti park ügyében. Egy EPP-s megszólaló szerint a célja az volt, mint hogy megalázza riválisát, mivel „Weber mindenáron győzni akar”. Pechjére Von der Leyen ügyesebb intrikusnak bizonyult nála, és nyeregben tudott maradni egy újabb ötéves ciklusra.

Azt, hogy fejétől bűzlik a hal, mi sem mutatja jobban, hogy nem ez az első ilyen botrány az EPP berkein belül. 2022-ben Mario Voigtot, Weber 2019-es uniós kampányának online megjelenésekért felelős igazgatóját vonták eljárás alá, mivel a koronavírus-járvány idején arcmaszk eladásával nyerészkedett. A belga rendőrség ezzel összefüggésben 2023-ban razziát tartott az EPP irodáiban. A már említett Tom Vandenkendelaere kapcsán olyan út miatt folytattak vizsgálatot a hatóságok, amelyet mások finanszíroztak, ám ennek végül semmilyen következménye nem lett.

Mindez jól bemutatja, mivé is vált az a Manfred Weber, aki eltöltött egy évtizedet a brüsszeli hatalmi elit köreiben. Aki cinikus és képmutató módon nagyobb átláthatóságot és szigorúságot követelt az EP-től a Kaili-botrány idején, miközben saját emberei is mind velejükig romlottak. Ha ma Weberre nézünk, egy középszerű intrikus és akarnok képe rajzolódik ki előttünk, aki saját kudarcai miatt frusztrált, ezt pedig bajainak vélt vagy valós forrásán kívánja megbosszulni – ezért is áll olyan jó barátságban Magyar Péterrel, akiben hasznos eszközt láthat ehhez. Az elnökségért való verseny elvesztéséért elsősorban Orbán Viktort és Magyarországot okolja, ezért különösen aktív minden ellenük irányuló kezdeményezésben.

Amilyen szorosan fogja a gyeplőt, az is kirajzolódik előttünk, mire is gondolhatott Magyar Péter, amikor arról beszélt, „egy kis szuverenitásról le kell mondani”: minden kérdésben be kell állni a Brüsszelből diktált sorba. Weber ugyanis egyértelművé tette: kizárólag az lehet a néppárt tagja, aki támogatja Ukrajnát, a jogállamiságot és Európát (vagyis Brüsszelt). Magyar ráadásul amiatt is kénytelen őt támogatni, mert az EPP kezében van mentelmi jogának a kérdése is, amelynek elvesztése Damoklész kardjaként lebeg a feje felett. Ne lepődjünk meg tehát, ha Magyar Péter és a Tisza Párt támogatja a migrációs paktumot és támadja a rezsicsökkentést, hiszen ezt várja tőlük Weber.