Én éppen a rendszerváltás környékén jártam az ELTE bölcsészkarára, és már akkor megvoltak ezek az előképek, a kommunizmusból éppen kilábaló országban, a demokratikusan megválasztott kormányra öntött gyűlölethullámokkal. »Horger Antall«, hirdette például egy molinó az MDF valamilyen oktatáspolitikai döntésére reagálva, de az legalább szellemes volt. Amikor a négyigenes népszavazást bojkottáló, de ezzel célt nem érő hétvége után Für Lajos előadására vártunk, valaki felírta a táblára: »Kis párt – kis bojkott«. Ezt hősiesen letöröltem, mert bár hónapokkal később az MDF megnyerte a választásokat és Für Lajos a katedráról a miniszteri székbe ült át, azért abban a közegben továbbra is nemzeti konzervatívnak lenni volt az »ellenzékiség«. Csakúgy, mint majdan a taxisblokádkor, amidőn egy másik tanárom, Gerő András állt büszkén a Kossuth téren a taxisok mellett.
De akkor legalább volt valami méltóságteljes és nagyszabású ebben a szembenállásban: a már említett Für Lajos és Gerő András mellett jártam Szűcs Jenőhöz, aki az évfolyamunknak tartott előadássorozata közben lett öngyilkos, vélhetően attól tartva, hogy az előző rendszerhez fűződő viszonya miatt baja eshet. A szakdolgozatomat Romsics Ignáchoz írtam, méghozzá kettőt, mert az első a numerus claususról szólt, és a következtetéseim nem tetszettek neki; de vizsgáztam annál a Kertész Istvánnál, aki Schmitt Pál ominózus doktorijának volt az opponense, és bár számtalan hiányosságot állapított meg, végül is átengedte a disszertációt, ami miatt évtizedekkel később Schmittnek le kellett mondania a köztársasági elnökségről.
És az utolsók között jártam a szocializmusból ott feledett, akkor még kötelező politikai gazdaságtan órára, történetesen ahhoz a Vilmos Józsefhez, aki a hatvanas években kirúgta az egyetemről tanársegéd édesanyámat, mivel apámat államrend elleni izgatásért börtönbe csukták.