Porlik a szikla – Potápi Árpád Jánosra emlékezünk

Nyitókép: Potápi Árpád János Facebook-oldala

Nem bukovinai székely származású, hanem bukovinai székely! – szokása volt kijavítani, ha valaki eltévesztette. Ezt azóta többektől hallottam, nem csak én tapasztaltam, amikor először ülhettem le beszélgetni államtitkár úrral az Akadémia tőszomszédságában lévő impozáns épület egyik irodájában – ennek is már csaknem hét esztendeje. De ez az egy mondat is sokat elmond Potápi Árpád Jánosról, akit bonyhádi születésűként is elszakíthatatlan szálak fűztek ősei szülőföldjéhez. Sors tépázta közösség volt az övé. Szöktek a Habsburg-sorozások elől még Mária Terézia alatt Moldvába, majd átköltöztek Bukovinába, innen 1941-ben telepítették haza őket – többé-kevésbé önként – a Délvidékre, ami aztán Vajdasággá lett, s nekik megint menekülniük kellett. Így kerültek a Völgységbe, Bonyhád környékére, és leltek végül otthonra a sváb vidék szelíd lankái között.

Potápi Árpád János 1998-tól tizenkét évig viselte a polgármesteri stallumát a városkának, képviselte egyszersmind szűkebb pátriáját az Ország­gyűlésben – a bizalmat mindannyiszor személyében kapta a bonyhádiaktól.

Eredetileg tanárember volt – Szegeden, majd a fővárosban, az ELTE-n szerzett ta­nári diplomát, természetesen történelem szakon –, minden bizonnyal pedagógiai érzékének is jó hasznát vette, amikor tárgyalni kellett, kijárni, elintézni valamit a magyarság érdekében a kanadai diaszpórától a vajdasági Hertelendyfalváig. 

Beautózta a Kárpát-medence négy szegletét, ala­posan ismerte minden zegzugát; sofőrje sosem volt, de volt, hogy levezetett Bonyhádról a torockói Duna­napok megnyitójára, majd vissza a szülő­városába, hogy ha hajnalban is, de otthon hajthassa álomra a fejét. S ha már Torockó: közmondásszerű ereje, kitartása nemcsak a munkában, de félmaratonokban és a Székelykő egymás utáni többszöri megmászásában is megmutatkozott – úgy tetszett, soha nem porlik ereje, egészsége.

Sugárzott róla az élet szeretete; a lovaglás a szenvedélye volt, olyan méltósággal vezette a somlyói lovas zarándokok seregét, mint egy született huszárkapitány. Magas lóról mégsem beszélt soha, nem a hatalmat, hanem a hivatalt, a szolgálatot látta az államtitkári megbízatásban – jobban is állt neki, jobban is szerette a szabad­időruhát és a népviseletet, mint az öltönyt. Számtalan embertől hallani-­olvasni: tudták, érezték, hogy közülük való, olyasvalaki, akire lehet számítani, akihez lehet közvetlenül fordulni, akár nehézség akadt, akár csak egy jó gondolat. És neki is volt mindenkihez egy jó szava, egy kedves tréfája.

A közvetlenség mindazonáltal nem jelentett lazaságot a szó ma divatos értelmében. Régi vágású úriember volt, mi a tucatnyi találkozás után is mindvégig magázódtunk; ugyanakkor nemcsak kérte, de meg is adta minden embernek a tiszteletet, egyenrangú partnerként beszélt mindenkivel, s engem is készséggel avatott be az évek során a Kárpát-medence békés újraegyesítésének hatalmas munkájába, amelyhez olyan sokkal járult hozzá még utolsó óráiban is. Mindössze ötvenhét esztendősen hagyott itt minket, családját, két gyermekét, unokáját és az egész nemzetet – fájdalmas veszteség ez mindannyiunknak. Isten Önnel, Államtitkár Úr!