Nem felejtünk: Kádár János éppen Nagy Imrével szemben követte el a legnagyobb aljasságot

Nyitókép: Fortepan

„A szocializmus legválságosabb, legsúlyosabb napjaiban kellett az ország élére állnom két esetben is. Először 1953 júniusában, amikor először kellett a miniszterelnöki tisztséget betöltenem a Rákosi-négyes klikk által katasztrófába sodort s a kalandorpolitika által tönkretett ország megmentésére […]. Másodízben 1956. október 24-én kellett az ország élére állnom miniszterelnöki minőségben, amikor szétesett a párt, az államhatalom, a hadsereg, s fegyveres felkelésben tört ki a nép.”

E sorokat 1957 tavaszán, a romániai Snagovba való internálása idején vetette papírra Nagy Imre, utalva arra, hogy 1953 és 1955 között, illetve 1956 október–novemberének fordulóján két ízben is betöltötte a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöki tisztségét. Első kormányfői ciklusa enyhülést jelentett a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett, keményvonalas, sztálinista diktatúrához képest, ennek is volt következménye, hogy amikor 1956 októberében előbb Szegeden, majd a budapesti Műegyetemen a felsőoktatási hallgatók megfogalmazták követeléseiket az államhatalommal szemben, abban helyet kapott az új kormány alakításának igénye is Nagy Imre vezetésével.

Nagy 1956. október 24-én első miniszterelnöki beszédében még statáriumot hirdetett a fegyveres felkelőkkel szemben, és nem emelt szót a szovjet csapatok Budapestre hívása ellen sem, holott nem értett vele egyet. Azonban néhány nap alatt felismerte, hogy nem katonai, hanem politikai megoldásra van szükség: bel- és külügyeink terén egyaránt a béke, a nyugalom és a rend helyreállítására. A nemzeti függetlenség, valamint a demokratikus átalakulás megteremtésének jegyében jelentette be október 28-án a tűzszünetet és a szovjet csapatok kivonulását a fővárosból, továbbá tárgyalások kezdeményezését a megszálló erők Magyarországról való távozásáról is. Két nappal későbbi rádióbeszédében szólt az egypártrendszer megszüntetéséről, november 1-jén pedig deklarálta az ország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből.

A szovjet nagyhatalmi logika azonban nem engedhette el Magyarországot az érdekszférájából, hiszen akkor esély nyílhatott volna a Moszkvától szintén távolodni látszó Lengyel­ország vagy akár még Csehszlovákia kiválására is a keleti blokkból. Ezért fojtotta vérbe november 4-én a sokszoros túlerőben lévő szovjet intervenciós hadsereg a szabadságharcot. Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan a Kádár János vezette bábkormány hamis ígéretekkel kicsalta, majd Romániába internálta.

1957 áprilisában társaival egyetemben Budapestre szállították, ahol 1958 januárja és júniusa között zajlott a perük. A korábbi kormányfő ellen felhozott vád hazaárulás, továbbá a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése volt. A tárgyalások idején nem tagadta meg a forradalmat, és miként az 1956-os események kiváló kutatója, M. Kiss Sándor történészprofesszor egy helyütt megfogalmazta: a per során „végig megkérdőjelezhetetlen volt Nagy Imre emberi tisztessége”. 

1958. június 16-án végezték ki kötél által, Gimes Miklós újságíróval és Maléter Pállal, a harmadik Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterével együtt. A holttesteket először a Budapesti Gyűjtőfogház sétálóudvarán ásták el, majd hamis nevek alatt jeltelen sírba helyezték őket a rákoskeresztúri 
Új köztemető 301-es parcellájában. Nagy Imre és mártírtársai újratemetése 1989. június 16-án a rendszerváltoztatáshoz vezető út szimbolikus fontosságú állomása volt.

A szerző az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára