Békés Márton: Kampányolni szélről is szabad, nyerni viszont csak középről lehet

Permanens forradalom a valóságban nem létezik, legfeljebb progresszív politikai frázisként, hiszen a folyamatos fundamentális változás saját továbbfejlődésének alapját számolná fel. Ugyanilyen logika mentén statikus rend sincsen, kivéve a tradicionalisták fantáziavilágában, ugyanis a megkövült struktúrák egyszerűen nem életképesek. Ahogyan nincsenek gyökértelen fák, úgy a kövek sem növekednek. A történelemben állandó mintázatok érvényesülnek, a politikai életben régről ismert történeti erők küzdenek egymással ma is. 

A sikeres forradalmak csendesek 

A történelemben hosszú távon a szakadás helyett a folytonosság dominál. Asbóth János, aki önjellemzése szerint egy liberális korban „nemzeti conservativ” volt, Korunk uralkodó eszméi címmel 1895-ben megtartott akadémiai székfoglaló beszédében azt mondta, „új jön, és régi lesz, és tűrhetetlen lesz, és visszajön a régi, mely újnak látszik”. Vagyis semmi nem szűnik meg teljesen, ami elmúlt, és nincs olyan, ami előzmények nélküli újdonságot jelentene. 

A forradalmi cezúrákkal kapcsolatban is inkább kisebb-nagyobb történelmi zökkenők, különféle intenzitású átmenetek vannak, amelyek ráadásul rendre szeretnek valamilyen előképre visszatekinteni. A csillagászatból kölcsönzött revolutio szó a bolygók ciklikus forgására utal, a renaissance fogalma egyenesen újjászületést jelent, a protestáns reformáció pedig az eredet visszaállítását hirdette. Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikáját azzal vezette be, hogy „Luther Pál apostolnak álcázta magát, az 1789–1814-es forradalom felváltva római köztársaságnak és római császárságnak kendőzte magát, és az 1848-as forradalom nem tudott jobbat, mint hol 1789-nek, hol 1793–95 forradalmi hagyományának parodizálását”. A párizsi forradalmak történetében végül minden háromszor került színre, egyszer mint tragédia, másszor mint komédia, végül mint tragi­komédia: 1789, 1848, 1968. A korábbi színek újrajátszása persze érthető és respektálható, hiszen minden nagy változáshoz még nagyobb legitimáció kell. Bármekkora legyen egy-egy paradigmaváltás, szeretne maradandóan berendezkedni, új rendjét állandósítani. Röviden, a forradalom kontinuitásáról és a kontinuitás forradalmáról van szó. Az egyik oldalon hagyományteremtés, a másikon teremtő hagyomány. 

A legnagyobb legitimációs ereje a folytonosság biztosításának, a nyugodt átmenetnek és a csendes forradalomnak van. Nem véletlen, hogy a handabandázó, izgága, négy évvel később az MSZP-vel összeálló SZDSZ helyett az orvostörténész-múzeumigazgató Antall József vezette MDF nyerte az első szabad választást a „nyugodt erővel”, és aztán a hatalomba visszatérő szocialisták se leszámolást, hanem szakértői kormányzást hirdettek. Utánuk a polgári koalíciót vezető Fidesz „kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” ígérve győzött, majd Medgyessy Péter a „jóléti rendszerváltással” kampányolva nyert választást. A Fidesz első kétharmados győzelmének éjszakáján Orbán Viktor azt mondta, hogy „forradalom történt a szavazófülkékben”, hiszen „demokratikus keretek között olyan nagy hord­erejű változást tudunk véghezvinni, amilyet régen csak a forradalmak tudtak”. 

Legyen intő jel, hogy azok, akik 2021-es miniszterelnökjelölt-jelölti vitájukban közös győzelmük esetére feles alkotmányozást, ferihegyi légtérzárat és bankszámla-befagyasztást ígértek, már nem alakítói a hazai közéletnek. 

Maradandó mintázatok 

Az inkább a változás és a szívesebben a maradandóság mellett álló politikai csoportok – nevezzük őket az egyszerűség kedvéért bal- és jobboldalnak, liberálisoknak és konzervatívoknak – hajlamosak abszolutizálni a hozzáállásukat és úgy tenni, mintha a mindenkori változás és az örök változatlanság képviselői lennének. A Kádár-rendszer emlékezetpolitikája 1848, 1919 és 1945 között mégis folytonosságot konstruált (forradalmi ifjúsági napok), a jobboldal viszont forradalmi legitimációt vall magáénak 1848, 1956, 1989 és 2010 örökségének hordozójaként. A posztkommunisták a szocialista múlt ismerős örökségére apelláltak, a Fidesz ezredfordulós jelszava viszont az volt, hogy „a jövő elkezdődött”. 

A magyar történelemben maradandó mintázatok érvényesülnek, amelyek egyrészt a megváltoztathatatlan földrajzi és állandósult demográfiai adottságokból, másrészt az átöröklött hagyományokból következnek. Az 1918–1919-es intermezzóval megszakított polgári korban, 1867 és 1944 között, azaz a dualizmus idején és a Horthy-korszakban egyaránt nagy kormányzó pártok működtek (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt), méghozzá jelentős államférfiak országépítő munkáját támogatva. Ebben tagadhatatlan párhuzam érvényesül a 2010-ben kezdődő Nemzeti Együttműködés Rendszerével és a Fidesz–KDNP-vel, illetve vezetőjével. Mátyás király kora szintén összevethető jelenkorunkkal: mindkettő egy világ-rendszerváltozás közepette ment végbe. A 15. század második felében a késő középkor lebomlását láthattuk (reneszánsz uralkodónk két és fél évvel Amerika felfedezése előtt hunyt el), ma pedig a többpólusú világrend születését tapasztaljuk. Hunyadi Mátyás független nemzeti királyságot teremtett a Kárpát-medencében, amely egy közép-európai szövetségi rendszer központja volt, egyszerre dacolva a Német-római Császársággal és az Oszmán Birodalommal, most pedig a szuverén magyar állam megvédelmezését látjuk, amely erős ahhoz, hogy barátokat toborozzon egy európai patrióta fordulathoz. 

A reformkorban a magyar modernizációt átgondoló nagy nemzeti hagyomány az 1867-es kiegyezéssel kapott intézményes lehetőségeket, hogy kialakítsa a Magyar Királyság jogi, gazdasági, politikai és kulturális kereteit. Az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében a kiegyezés pártján álló hatvan­hetesek, az azt jelentősen módosítani akaró negyvennyolcasok és a kiegyezést elvető, negyvenkilences alapot támogatók mind megegyeztek abban, hogy Magyarország a megelőző évszázadok öröksége és a megelőző évtizedek hagyományai szerint folytassa életét. 

A közmegegyezés akkor tört meg, amikor a Szabad­elvű Párt 1905-ben vereséget szenvedett, de Ferenc József nem az ellenzéket, hanem testőrparancsnokát bízta meg a kormányzással, és amikor 1905–1906-ban az úgynevezett darabontkormány állt az ország élén, történt valami különös. A Fejérváry-kabinet belügyminiszterével kapcsolatot épített ki egy budapesti kör, amely szociáldemokratákból és radikális liberális értelmiségiekből állt. A kölcsönös szimpátia alapja az volt, hogy Kristóffy József támogatta az általános titkos választójogot. Mindkét oldal taktikai okokból vett részt a közeledésben: Kristóffy azért vette elő a választójog kiterjesztését, hogy felülírja a domináns negyvennyolcas–hatvanhetes törésvonalat, a másik oldalon pedig abban reménykedtek, hogy királyi oktrojálással bevezetik az általános választójogot. Már inkább stratégiai együttműködést jelez, hogy Kristóffy választmányi tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak, munkatársa a Huszadik Század című folyóiratnak, hivatalból ő engedélyezte az Általános Titkos Választójog Ligáját, Jászi Oszkár pedig fontolgatta, hogy belép a Bécsből kinevezett kormány támogatására létrehozni tervezett Haladó Pártba és a később meg is alakított Országos Polgári Radikális Pártba. 

Az első magyar szociológusegyesület és annak lapja, valamint a Martinovics-páholy és újságja, a Világ, aztán a Galilei Kör, a Választójogi Liga, a szabadgondolkodó egyletek és az 1914-ben ezek televényén megalapított – nevében a darabontkísérlet pártjának emlékét szó szerint visszaidéző – Országos Polgári Radikális Párt mind-mind Jászi személyéhez kötődött. Ő és köre került hatalomra Károlyi Mihállyal és a szociáldemokratákkal 1918 októberében. Azonnal előnytelen fegyverszüneti megegyezést kerestek az antanttal, és amerikai–francia mintára kikiáltották a köztársaságot. Emlékezetes volt Károlyi újévi üzenete, amely úgy szólt, hogy „a külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson”. Országlásuk nem tartott sokáig, mert a nyugati orientációjú progresszívok után öt hónappal a keleti orientációjúak következtek. Ez volt a tanácsköztársaság, amelynek vezetője, Kun Béla ki is jelentette, hogy „sikerülni fog orosz segítséggel folytatni a diktatúra politikáját”. 

A Kádár-rendszer furmányos emlé­kezetpolitikájának része volt, történet­politikai hatásában pedig az 1970-es évek végi, 1980-as évek elejei nyugati nyitáson túl egészen a 2000-es évek liberális baloldali konszenzusáig elért, hogy az 1960-as évek derekán szakítottak a Révai-féle kurucos-népies történelemfelfogással, és áttértek a mindenkori birodalmi szempontokat figyelembe vevő nemzetközies álláspontra. Az eredmény összehasonlíthatatlanul szakmaibb volt a Rákosi-korban forgalmazottak sematizmusánál (Andics Erzsébet, Mód Aladár). Szerzőik (Hajdú Tibor, Hanák Péter, Litván György) a kommunisták hegemóniáját fenntartva a történelmi „osztályszövetség” részeként elismerték gróf Károlyit és a „haladó értelmiség” képviseletében Jásziékat. 

Végül is még István királyt is lehetett úgy magyarázni, mint aki engedelmesen a Nyugathoz csatlakozott, ellentétben a csökönyös keleti–magyar Koppánnyal.

Kontinuitásküzdelem

2010-ben e két kontinuitás küzdött meg egymással: a 20. század második feléből örökölt és a rendszerváltoztatás minden jó szándéka ellenére még húsz évig tovább működő, kívülről vezérelt progresszió, illetve az a mélyebb nemzeti hagyomány, amely belülről vezérelt Magyarországot akar. 

alkotmányozás, határkerítés-építés, kettős állampolgárság, kritikus infrastruktúra állami kézbe vétele, különadók kivetése, médiaszabályozás, rezsi­csökkentés, szuverenitásvédelem. Melléjük olyan lépések csatlakoztak, amelyek egy munka- és családalapú társadalmi rendet céloznak: családi adókedvezmény, gyermekvédelem, teljes foglalkoztatottság célkitűzése. 

Miközben politikai életünkben az a kontinuitás is érvényesül, amely a 2022-es választáson amerikai pénzből finanszírozott „kultúraváltás” mellett kampányolt, most pedig Brüsszelből kijelentik, hogy „Orbán Viktor a múlt”, sőt azt is elmondják, ki lesz Magyarország „új arca”, addig a következő horizonton feldereng a társadalmi egyetértés által szentesített történelmi folytonosság állandósága.

A szerző történész-politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója és a Kommentár főszerkesztője

Nyitókép: Mandiner-archív/Fortepan