Vajon a templomhoz hasonlóan étterembe se hajlandó belépni az öntudatos nő, mert a séfek között durva férfiuralom tapasztalható?
Nyitókép: AI-illusztráció
„Egyre több nő fordul el a szervezett vallástól” – adja hírül a WMN,
abban találva meg ennek fő okát, hogy a fiatalabb nők számára kevésbé vonzóak „a hagyományos, patriarchális vallási struktúrák”,
ahol nők „nem tölthetnek be vezető pozíciókat”, és ahol „úgy tartják”, hogy a nemek különböző, egymást kiegészítő szerepeket töltenek be, azaz (feminista logika szerint) „a nőknek alárendeltnek kell maradniuk a férfiak felé”.
Két hete már volt ugyanezen témában egy többfelvonásos háborgás feminista Facebook-oldalakon, kiragadott, félrevezetően zanzásított szentírási részletek tendenciózus előrángatásával: úgy tűnik, valóságos konjunktúrája van a feminista egyházkritikának októberben, Ávilai Nagy Szent Teréz egyháztanító ünnepe környékén, amely a katolikusoknál a rózsafüzér hónapja,
azaz azé az imádságé, amelyet kifejezetten egy nő utasítására imádkozik maga a pápa is, egy nő közbenjárását kérve.
Ugyanezen októberben nem verte ki a biztosítékot ugyanezen feministák körében az, hogy a XXI. században egy férfi pártvezető egy másik pártnak kizárólag a férfi társelnökét engedi be egy egyeztetésre, a női társelnököt nem, ő ücsöröghet kinn a kocsiban (legközelebb szíveskedjék vinni magával ilyen esetekre kötőtűt és elegendő fonalat). Ugyanezen októberben ugyanezen feministák minimum egyike csillogó szemmel vett részt egy olyan párt megmozdulásán,
amelyben iszonyú demokratikusan castingolnak mindenkit, csak a vezető pozíciókat osztják le egymás között férfiak, a nyilvánosság kizárásával.
A párt EP-listájának második helyén szerepeltetett nő minden jel szerint egyenesen szilenciumra van ítélve, lakatot kapott a szájára, nem szólhat bele a nagyok dolgába: úgy tűnik, Dávid Dóra következetesen nem állhat a mikrofonok elé, és még véletlenül se lett minimum harmadik alelnök, netán delegációvezető. Ő csak nyomogassa a gombot, szorgoskodjék a háttérben, arra tartjuk.
Konkrétan ugyanannyi nő foglal helyet a TISZA Párt elnökségében, ahány a Magyar Katolikus Püspöki Karban –
mégis csak a „patriarchális vallási struktúrák” szúrnak szemet nőtársaimnak. A minap nem mástól, mint Tóta W. Árpádtól volt szerencsém megkérdezni, vajon a független-objektív portálokon miért nem volt hírértéke például a Kutyapárt társelnöknőjét ért diszkriminációnak – mire azt a választ kaptam, hogy nincs itt semmi látnivaló, a TISZA fővárosi és EP-frakciója tele van nőkkel. Innentől kezdve aztán pláne nincs ok elítélni az eleve teljesen más alapon szerveződő egyházakat:
tele vannak női szerzetes-elöljárókkal, intézményvezetőkkel, közösségszervezőkkel, képviselő-testületi tagokkal, időnként a plébánosnak is parancsolgató sekrestyésekkel; mi ez, ha nem a kibontakozási lehetőségek széles tárháza?
Miközben a „szervezett vallástól” való elfordulást azzal indokolni, hogy nem paritásos alapon szentelik a lelkészeket – nos, ez eleve fura ürügy. Enni is kizárólag a saját konyhájában hajlandó az öntudatos nő, mert az éttermek séfjei között durva férfiuralom tapasztalható? Ahol pasi áll a szmóker mellett és diáklány szolgálja fel a marhaszegyet, ott biztos nem lesz finom a kaja, ott nem érhet minket gasztronómiai élmény, mert bántóan komplementerek a nemi szerepek?
A tényeket tekintve Magyarországon a népszámlálási adatok szerint a katolikusok és a reformátusok körében 2011 és 2022 között egyforma arányban esett vissza a hitüket megvallani kész nők és férfiak száma,
míg a 37 százalékos arányban lelkésznőket felmutató evangélikusoknál (ha egész minimálisan is, de) a nők esetében nagyobb volt a csökkenés.
Az abortuszt nem ellenző svéd egyházban úgy kerültek többségbe a női lelkészek, hogy közben az egyháztagok aránya 12 év alatt 70-ről 52,8 százalékra csökkent; a spermabank segítségével jó pénzért gyerekekhez jutó leszbikus influenszer lelkészpárt is felvonultató német queer-zöld evangélikusok csökkenő görbéje meredekebb a magyar reformátusokénál – hallgasson egyházügyekben a progresszív feministákra, akinek hét anyja van.
Csuda érdekes az is, hogy miközben a keresztény egyházakat valóban sok európai nő (és férfi) nem tartja megfelelő opciónak, a nagy keresgélésben rendszerint kinél köt ki a spiritualitásra vágyó harmincas-negyvenes értelmiségi? A gurunál, a sámánnál, a jóginál. És fel se merül benne, hogy jé, csupa férfi „tanító” szeánszain ücsörgök!
Naná, hogy nem merül fel benne, hiszen irreleváns számára: a szavaira figyel, arra, hogy mit közvetít, hogy mit lehet tőle tanulni.
A katolikus templomba viszont be nem teszi a lábát ugyanez a keresgélő nő, mert a katolikusok, azok mást se tesznek, mint nőket kirekesztenek és alárendelnek. Megírta igen szakszerűen a WMN is, miért kételkednénk benne.
Pedig kellene. Nem szívesen bocsátkozom efféle fejtegetésekbe,
de mit mást tehetne az áradó tudatlanság és a felesleges dühöngés láttán egy segítőkész keresztény, mint hogy röviden utal rá:
pontosan ugyanabban a sorban, ahol Szent Pál leírja, hogy „az asszony engedelmeskedjék férjének”, néhány betűvel korábban mindezt úgy vezeti be, „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből”. Klasszikus kölcsönös névmás, nehéz volna félreérteni; ráadásul ott van az egész mellett a mérce – az a Jézus, aki még a házasságtörő nőt se engedte bántani. Az például egy szép feladat lenne valamely ráérő progresszívnek, hogy kikutatja: az e páli intelmeket komolyan vevő és ezek szerint élni igyekvő keresztény párok körében milyen arányban fordul elő elnyomás és bántalmazás.
Különös tekintettel arra, hogy Pál külön szól a férfiakhoz is: szeressék feleségüket úgy, ahogy Krisztus (mármint az életét is feláldozó Krisztus) az Egyházat. Amiből szintén elég nehéz levezetni, hogy az egyházak szerint a férj nyugodtan bántalmazhatja nejét, ugráltathatja kedvére, a nő dolga a tűrés és a szenvedés – a „töltsétek meg a korsókat vízzel” vagy a „kelj fel, és járj” típusú, jézusi „parancsolgatások” esetében az tolt volna ki magával, aki nem engedelmeskedik. De Mária és Márta történetének sem az lett a vége, hogy az Úr Máriát is jól kizavarja a konyhába, hátha akkor hamarabb elkészül az uzsonna.
Ha pedig ennél is alaposabban körülnézne a feminista, azt is látná: a kölcsönös alárendelődésről szóló rész előtt Pál még olyanokat is ír
férfiaknak és nőknek egyaránt, hogy „semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat”, meg hogy „ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek”
(nem sorolom tovább, az efezusiaknak írt levélben lehet tájékozódni) – ilyenek ezek az ósdi, elnyomó egyházak: arra tanítanak, hogy beszélj szépen a barátnőddel vagy a feleségeddel; ha pedig kifejezetten bedühödnél, kezeld az indulatodat anélkül, hogy bármiféle bűnt elkövetnél gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással.
Igaz, ugyanezek a szentírási mondatok azt is jelentik: ne légy olyan feminista, aki megfelelő utánajárás nélkül, kiragadott mondatok és kettős mérce alapján kelti a hangulatot a könnyedén félrevezethető nyilvánosság előtt.
Megnehezített élet, drága sör – mindennapok a Kutyapárt kerületében. Francesca Rivafinoli írása.
„Amikor a barátnőm menstruál, szurkálom a f*szomat, hogy nekem is ugyanannyira fájjon.”
Miért ünnepelnek a katolikusok egy barbár kivégzőeszközt? Végül is... a kérdés jogos: tényleg, miért állítjuk középpontba azt a fát, amelyen az Emberfia kínhalált szenvedett? Ádám Rebeka Nóra írása.
Előre szólunk: tízből négy diplomás nem tudja majd értelmezni az itt következő szöveget.
Ha annyira árad és a TISZA, akkor kocsmai beszólogatás helyett nem inkább plusz tíz perc alvással vagy valami látókör-szélesítő reggeli olvasmánnyal kellene kezdeni a hetet?
Kár, hogy a kedvezményes hiteleket nem lehet olyan különadóból fedezni, amely a Facebookon terjesztett destruktív demagógiát terhelné. Francesca Rivafinoli írása.
Szlovákiában aligha lesz politikai következménye a döntésnek.
Kereken két évszázada, 1825. szeptember 11-én – közel másfél évtizeddel a megelőzőt követően – hívta össze újfent I. Ferenc király az országgyűlést Pozsonyban, amely elindította hazánk legnagyobb társadalmi átalakulását.
