De a mai korban ott élnek azok is, akik szerint nem a korlátlan önkifejezés az élet lényege. Amit ők képviselnek, az korábbi korokban volt korszellem. Trueman idézi Philip Rieffet, aki szerint az ókori ember a kozmosz, a középkori Isten, a kora újkori a gazdaság törvényszerűségei szerint élt, a modern-posztmodern ember viszont a belső boldogságot keresi, lerombolva a korábbiak által elismert külső korlátokat. A korábbiak az objektív világ valóságához igazodtak,
a modernek-posztmodernek szerint nincs objektív világ, minden képlékeny, a lényeg, hogy „valósítsd meg önmagad”.
Így jutunk el az lmbtq-ig és a BLM-ig, a woke-ig és az újbaloldalig. Őszerintük a régi korok, mivel elnyomók voltak, feledésre vannak ítélve, a múltat végleg el kell törölni, jöhet az eltörléskultúra. A négy korszak azonban egymásra is torlódott: habár a negyedik a domináns, itt élnek a keresztények, akik a másodikat képviselik. Így aztán „a pszichológiai ember kora olyan változásokat követel a kultúrában, annak intézményeiben, a szokásokban és meggyőződésekben, amelyek mindenkit érintenek. Mindenkinek alkalmazkodnia kell az egyén pszichológiai jólétéhez”. Az lmbtq-mozgalom szerint álláspontjuk, emberképük megkérdőjelezése dehumanizálás, a régimódi keresztények és konzervatívok bigottak.
A megoldás valószínűleg nem lehet a puszta tolerancia: „nincs kompromisszum, amit igazán el lehet itt érni, hiszen az egyik nem tudja asszimilálni a másikat. A két világ külön premisszákon alapszik, és ellentétes egymással.” Alapvető identitások ütköznek, az pedig a létért folyó harcot jelenti: ha hagyjuk például, „hogy a vallásos konzervatívok vallásos konzervatívok legyenek, azzal tagadjuk, hogy az embert a szexuális orientációja definiálja; és ha hagyjuk, hogy az embert a szexuális orientációja definiálja, akkor elfogadjuk, hogy a vallásos konzervativizmus irracionális bigottság, és veszélyt jelent a közösség egységére”.
Meglehetősen pesszimista végkicsengés. De a kortárs helyzet megértését kiválóan szolgálja Trueman kötete.