Ez nem politikai, hanem stratégiai kérdés! – Világi Oszkár a Mandinernek

Nyitókép: MOL

Leültek már L. Simon Lászlóval?
Külön nem, de egy rendezvényen találkoztunk, köszöntünk egymásnak. Nem éreztem a feszültséget köztünk.

Pedig a politikus volt az egyik heves szószólója a júliusban életbe lépő palackvisszaváltási rendszer elleni tiltakozásnak.
A változásnak mindig vannak következményei, amiket egyesek negatívan élnek meg. A változás ugyanis kizökkent a komfortos világunkból, adott esetben többet és máshogy kell tennünk, mint addig. Az ön által említett esetben például az volt az egyik kifogás, hogy az ötvenforintos betétdíj miatt az illetőnek magával kellett volna vinnie napközben egy üdítősdobozt egészen a visszaváltó automatáig. Ami kevésbé kényelmes. Szerintem ezen már túlléptünk, átlagosan napi hatmillió palackot váltanak vissza, kialakultak a rendszerek és az útvonalak, ahogy ezek az italcsomagolások eljutnak a megfelelő visszaváltási helyre. Valaki biztosan visszaviszi, hiszen július 1-jétől számítva már 300 millió darabot váltottak vissza. A rendszer tehát működik, noha természetesen lehetnek még gyermekbetegségek, amelyek kiküszöbölésén folyamatosan dolgoznak a kollégák. Emellett gőzerővel fejlesztünk is.

L. Simon azt is kifogásolta, hogy az érintett, zömmel magyar kisvállalkozások számára is teher a változás – ellentétben a multikkal.
A csatlakozásnál valóban akad adminisztratív fel­adat, ám az javarészt csupán egyszeri teendő, a napi szintű működésre pedig végül közösen dolgoztunk ki hatékony megoldásokat. Mi továbbra is nyitottak vagyunk beszélni a felmerülő kérdésekről. A borászokkal például állandó párbeszédben vagyunk, sok minden változott is ennek nyomán a rendszerben. Az utóbbi évtized legnagyszerűbb környezetvédelmi története ez. Már most is óriá­si utat tettünk meg, és a kormány bátran megy előre. De látni kell, hogy ez a történet akkor lesz a mi közös sikerünk, ha mindenki beleteszi magát. Az állampolgár, a borász, a boltos és a cégek. Jó lát­ni, hogy egyre többen a megoldást keresik, és nem a problémákat. Bizakodó vagyok.

A napokban egyes boltok jelezték, olykor túl nagy a tumultus, áthelyeznék a Repont-automatákat.
Az üzletek dönthetik el, hova teszik a visszaváltó automatákat. A legtöbben abból indultak ki, hogy az épületen belül jobb az elhelyezés, mert így rögtön levásárolják a visszaváltott összeget. Logikus. Kétségtelenül előfordulhat, hogy valaki nagyobb mennyiséget visz vissza, ami kisebb kényelmetlenséget okozhat. Ezeket át kell gondolni. A lényeg, hogy a visszaváltó pontokat mindenki megtalálja. Megpróbáljuk az eddigi tapasztalatok alapján optimalizálni a begyűjtési pontjaink működését. Szeretnénk például hajléktalanszállókon elhelyezni ilyen gépeket, mivel sok hajléktalan lát pénzgyűjtési lehetőséget a rendszerben. Ők is utasai lettek a begyűjtésnek.

Mi a célkitűzés?
Három éven belül a minimum 90 százalékos vissza­váltás a cél, ám ha így haladunk, ez lényegesen korábban teljesülhet, de nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni. A társadalom mindenesetre eddig jelesre vizsgázott. Bizakodásra ad okot, hogy az eltelt két hónapban napi szinten elértük a 70 százalékot. Egy biztos: a szétszórt petpalackok meg az aludobozok érzékelhető módon eltűntek a közterületekről, az erdőkből, a vízpartokról.

Még ma is hallani olykor a felvetést, miért nem „tapossuk laposra”.
A palackokat, azok vonalkódját sérülésmentesen tudja felismerni az automata. Ilyen automatákat használ szinte egész Európa. Ez a leghatékonyabb rendszer a begyűjtésre. Szükség is van rá, hogy a hasznosítási arányt a megfelelő és az unió által elvárt szintre hozzuk. A korábbi „tapossa laposra” rendszerrel mindössze 30-40 százalékot sikerült begyűjteni.

Mivel motiválná az érintetteket?
A boltok minden egyes palack után kezelési díjat kapnak, de a legfontosabb motiváció a náluk levásárolható utalvány. Az emberek több mint 80 százaléka így kéri vissza a pénzét, eddig közel 15 milliárd forintos forgalmat generálva a boltokban. Szó sincs tehát többletteherről, sőt! Egyébként a Repont-automaták mellett vannak kézi beváltóhelyek is. Ahhoz, hogy a kisebb helyeken is legyenek automaták, szerződő partnerek szükségesek, ám ezt mi nem tudjuk kikényszeríteni sehol, hiszen önkéntes a csatlakozás. Jelenleg 3200 automatapont és további 1000 kézi visszaváltási helyszín működik. Az applikációt pedig, amely rögtön a bankszámlára utalja a pénzt, egymillióan töltötték le, és a tranzakciók 10-15 százalékában az emberek ezen keresztül kapják meg a visszaváltásért járó összeget. Ez egy saját fejlesztésű megoldás, Európában egyedülálló. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy adományozhatunk is: eddig 50 millió forint jött össze így, három országosan is elismert, gyermekgyógyítással foglalkozó szervezet, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet, a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikája és a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza részére. Szeretnénk, ha minél többen használnák ezt a módszert is, és évente tervezzük az adományozottak listáját cserélni.

Érdemes szót ejteni arról, hova kerülnek hasznosításra ezek a hulladékok.
A koncesszió bevezetése előtt az értékes hulladék jelentős része kikerült Magyarországról, majd az újrahasznosított anyagokat megvettük külföldről. A célunk az, hogy az értékes hulladékot Magyar­országon dolgozzák fel. Ehhez viszont ki kell építeni az iparágat. Azért nem sikerült eddig, mert nem volt elég mennyiségű és minőségű alapanyag. Ennek két oka volt: alacsony volt a begyűjtési arány, és nem volt hatékony a válogatás. Így sok értékes hulladék került a lerakókba vagy szemétként a természetbe. Ezen úgy tudunk változtatni, hogy emeljük a begyűjtési arányt, hatékony válogatórendszert építünk ki. Így tudunk szerződni azokkal, akik olyan beruházást akarnak megvalósítani, amelyhez szükséges az értékes hulladék. Kiszámítható partnere akarunk lenni a vállalatoknak.

Hogyan?
A Mohu egységes rendszere követi, méri a begyűjtött hulladékot. Ezáltal minden érintett számára hozzá­férhető adatbázist kapunk, így tudunk szerződni nagyobb mennyiségekre a partnereinkkel, akiknek szükségük van az értékes hulladékra. Mindez aranybánya lehet a hasznosításnak, és az iparág megerősödését eredményezheti. Ehhez meg kell épülniük azoknak az üzemeknek, amelyek átalakítják a beérkező hulladékot újrahasznosított alapanyaggá. Egyszerűnek tűnik, de Magyarországon, sőt még a régióban sincs kiépítve ehhez az iparág. Az általunk kínált hosszú távú szerződések révén megtérülnek a beruházások. Sőt, régiós szinten másoknak is tudnánk biztosítani újra­hasznosított alapanyagot. A hulladékon fog felépülni egy új körkörös iparág. Kis gazdaságtörténelmet írunk mindannyian. Jó ebben részt venni.

Mondana példát, hogyan kívánják növelni a begyűjtési és újrahasznosítási arányt?
Folyamatosan beruházunk, mert sok területen van lemaradása az országnak. A textilhulladék esetében 1500 textil­konténer érhető el országszerte, de 2026-ra 6000 darab a terv, és csak idén több mint 600-at adtunk át. Az új típusú, 30-40-féle hulladék begyűjtésére alkalmas hulladékudvarok létesítése is kiemelt projekt, amiből hármat az idén valósítunk meg, további nyolcvanat pedig a következő években. Az esztergomi tapasztalatok – itt nyílt meg az első – biztatók: csak ott hatvanezren használják, és még a nyitvatartási időt is bővíteni kellett, akkora volt az érdeklődés. Ezek még nem validált adatok, de azt látjuk, hogy az új rendszer már elért eredményeket. Az üveg elkülönített begyűjtése 70 százalékkal nőtt, az újrahasznosítás 23 százalékkal. A papír elkülönített begyűjtése 25 százalékkal javult, az újrahasznosítás 9-cel. Érdekesség, hogy a roncsautók legális begyűjtése is 15 százalékkal bővült.

A koncessziós szerződésben 185 milliárd forintnyi be­ruházást vállaltak. Ez összejön?
Valóban: 185 milliárdot vállaltunk, ehhez képest a következő tíz évben legalább 500 milliárd forintnyi befektetésre látunk lehetőséget az iparágban és az újrahasznosításban. A Mol részéről szeretnénk megépíteni például egy 360 ezer tonna kapacitású hulladékhasznosítót, továbbá 22 úgynevezett szuperválogatót. Egymillió szelektív kukát osztunk ki országszerte, csak idén kétszázezret. 

amihez 700 ezer kukát biztosítunk. 

de a maradék egy részéből is értéket nyerhetünk ki energia formájában. Ahogy fent említettem, természetesen számítunk arra, hogy lesznek egyéb vállalkozók is, akik segítenek az iparág fejlesztésében. Nekem személy szerint azért tetszik, mert most dolgozunk azon, hogy a hulladékból vagy energia, vagy alapanyag legyen. Számításunk szerint a hulladéknak csak a 10 százaléka fog a lerakókba kerülni a jelenlegi 49 százalék helyett. Ez pedig az igazi zöldforradalom.

Apropó: hol éri ez meg a Molnak?
Az alapanyag és az energia mindig hasznosítható. Vannak nagy kihívások előttünk, például 

Lényegében nem létezik ilyen, az akkumulátorok teljes újrahasznosítására alkalmas üzem. Addig jutnak, hogy összetörik, egyfajta porrá alakítják az akkukat, ám a bennük lévő fémek kinyerését, azaz a második fázist már Ázsiában végzik el. Anomália, hogy komoly programok indultak az elektromos autózás támogatására, ráadásul az EU szoros határidőt szabott magának a hagyományos üzemanyagok kötelező kivezetésére, miközben Európában lényegében nem létezik az akkumulátorok teljes újrahasznosítására alkalmas üzem. Ez nagy költségű beruházás, amelyet a Mol végre tud hajtani, és látjuk a megtérülést is, hiszen nagy a piaci igény az így kinyert fémekre az akkumulátorgyártó cégek részéről. Ilyenfajta beruházásokat vizsgálunk a petpalackok, a használt gumiabroncsok és egyéb, értékes fémeket tartalmazó hulladékok esetében is.

Más téma. Nehéz volt követni, hogy Ukrajna valóban elzárja januártól az Oroszország felől hazánkba is eljutó Barátság kőolajvezetéket vagy sem. Mi most a helyzet?
Először is: korábban mindenütt üzletszerűen működött a kőolajtranzit. Minden érintett keresett rajta, valamennyi ország jutalékban részesült, amiért átment a területén az energiahordozó. A háború kitörése behozta a képletbe az érzelmeket és a politikát. Az ellátásbiztonság fenntartására azonban a Mol ebben a helyzetben is igyekszik mindenkivel korrekt, transzparens és előzékeny lenni. Ez sok minket támadó európai országról nem mondható el. Szemforgatónak tartom, hogy a tengertől elzárt és ezért a vezetékes kőolajellátásra kényszerűen berendezkedő országokat csuklóztatják, miközben 

Nem helyes ez a kettős mérce. Ezzel együtt az ukrán elnök által nemrég kiadott, a Lukoil-­szállításokat betiltó rendelet minket is meglepett. A Lukoil azért szüntette be július 1-jén a szállítást, mert a rendelet ugyan a Lukoilról szólt, nem pedig a leányvállalatáról, amellyel mi szerződtünk, de mivel a Lukoil sohasem szállított kőolajat Ukrajnán keresztül, úgy értelmezték, hogy az egész cégcsoportra vonatkozik a tiltás.

Mekkora mennyiségről van szó?
A kőolajszükségletünk 30 százaléka érkezik ebből a forrásból. Kerestük az alternatív megoldásokat, végül arra jutottunk, hogy mindhárom fél számára elfogadható, ha a fehérorosz–ukrán határon vesszük át a kőolajat, s onnan kvázi mi visszük tovább Szlovákiába és Magyarországra. Sokat segített a szlovák és a magyar politika is abban, hogy ezt sikerült tető alá hozni.

Rendre felmerül, hogy le kéne válni az orosz kőolajról. Lehetséges?
Az lenne a jó, ha legalább két forrásból tudnánk vásárolni. A Mol 2022-ig 170 millió dollárt fordított az Adria vezeték fogadókészségének növelésére és az orosz kőolaj bedolgozási arányának csökkentésére. A Barátságot egyelőre azért sem lehet kiváltani, mert a horvátoknál is fejleszteni kéne, csakhogy közben nem állhat le a szállítás. Nekünk pedig nincs tengerpartunk, ez nem opció, ahogy az olajfinomítóink átépítése sem olyan egyszerű. Sőt. Azon már évek óta dolgozunk, hogy nem orosz alapanyagból tudjunk Urals típusú kőolajat „mixelni”, amit aztán fel tudunk dolgozni. Ehhez azonban megfelelő technológiai és logisztikai háttér kell, és jelentős beruházásokat szükséges eszközölni. Fel kellene ismernie mindenkinek: ez nem politikai, hanem stratégiai kérdés!

Egy biztos: a tengeren szállított kőolaj drágább. Ezt az európai gazdaság is megérzi, akárcsak a zöldátmenettel kapcsolatos intézkedéseket. Meg­állítható a kontinens versenyhátrányának zuhanása?
Bízom benne, hogy Európa tanult az utóbbi évekből. Az új Európai Bizottság legalábbis kimondta: elsődleges célkitűzésének a versenyképesség visszaszerzését tartja. A Draghi-­jelentés is arra jutott, nem lehet kihagyni az ipar szereplőit a tervezési folyamatból. A politika által ideológiai szempontok mentén szabott keretrendszer és szabályozás kudarcot vallott. Oda vezetett, hogy az EU érzékelhető módon meggyengült. Igaz ez Franciaországra, Olaszországra vagy Németországra is. Elsősorban az autóipar került már-már egzisztenciális válságba, hiába próbált megfelelni az elvárásoknak, csak rosszabb lett a helyzet. Egyébként a célok néha nem voltak helytelenek, csak a megszabott határidők rugaszkodnak el a valóságtól. Észszerűen kell gondolkodni! Az orosz–ukrán harcok is lezárulnak egyszer, s bár túl nagyok a sebek, előbb-utóbb vissza­áll majd valamiféle racionális kapcsolat az EU és Oroszország között. Nemrég részt vettem az ipar és az Európai Bizottság képviselői közötti nemzet­közi eszmecserén, ahol egy vegyipari konszern vezetője azt kérdezte, van-e támogatás az új szabályozás bevezetéséhez. A bizottsági illetékes jelezte, hogy nincs. Egy másik vállalat részéről pedig elhangzott, akkor bizony csökkenni fog a piac, mert az érintett termékek új típusú előállítása jóval drágább, ami visszafogja a keresletet. Gondolom, sok mindent kell újragondolni, ráadásul van, amit már nem is lehet visszacsinálni. Nem lesz egyszerű a visszakapaszkodás Európának, de józanság, türelem és párbeszéd kell a gazdaság szereplőivel.

Tíz éve a tulajdonosa a dunaszerdahelyi DAC focicsapatnak, és pár éve „megérkezett mellé” a győri ETO is. Miért fontos önnek a sportba beruházni?
A futball nehéz ügy, hiszen hiába van az embernek jó szándéka, hozza meg a szükséges döntéseket, nem mindig lesz meg az eredmény. Azt ugyanis több tényező is befolyásolja – az edzők, a játékosok, a bíró satöbbi. De én akkor is hiszek benne, ahogy abban is, hogy ez a két csapat egymástól nem messze, mégis különböző első osztályú bajnokságokban jól kiegészíti egymást. Meg is indult a tapasztalatcsere és az együttműködés, a jó gyakorlatok megosztása. Persze a foci mindig tele van érzelmekkel, pláne a mi térségünkben: türelmetlenség és győzelmi elvárások a szurkolók részéről, amit el kell viselni. A tíz év alatt a romokból európai kupaszereplővé váló, új stadionnal bíró DAC számomra mindig is küldetés volt. Később láttam, hogyan bajlódnak a győriek a csapatukkal, hogy az visszajusson az NB I.-be, gondoltam, velem hátha sikerül. Sikerült. De küzdünk tovább. Nekem az egészben mégis a legfontosabb a fiatal tehetségek támogatása és kinevelése, ami szintén nem könnyű feladat, pedig a kezdetekkor azt hittem, ez lesz a legkönnyebb. Akár profik lesznek végül, akár nem, az akadémiánkon kialakulnak bennük a helyes viselkedési és erkölcsi normák. Befogadjuk, neveljük is a régióban maradó fiatalokat.

És ott van még a borászat is.
Ott tényleg könnyű helyzetben vagyok: hiszen van egy gyönyörű vidék, kiváló terroir, egy remek borász. Annyira szeretem az általunk készített borokat, hogy mindig azt mondom: ha az emberek nem, legfeljebb megiszom én. De hál’ istennek, szeretik.