Ákos útja a Metropolis felé mutat, mégis a kereszthez vezet

Nyitókép: Böjtös Gábor

Meglehetősen nagy súlyként nehezedett rám a gigászi város, amit úgy hívnak: Metropolis. 

Ezt a várost azonban nem utak keresztezik, hanem dallamok, melyeken olyan szavak járnak, melyek élőhelyek és munkahelyek helyett az elutasító és befogadó elmét vagy éppen lelket célozzák meg. És ezt kritizálni, vagy erről a közvélemény elé kerülő véleményt formálni kimondottan nagy kihívás, ami rengeteg felelősséggel jár.

Erre azonban csak akkor jöttem rá, amikor már a kezemben tartottam a dupla albumot. Mert mi van, ha nem tetszik? Mi van, ha valamiért megváltozott és eltérő irányba mozdult annyira az ízlésünk, hogy Ákossal már nem vagyunk kompatibilisek? Mit mondok a legnagyobb rajongóknak, akik mindig elnézőbbek és érzékenyen érinti őket minden kritika? Hányan fogják felemlegetni kedves jó Édesanyámat, ha őszintén jelzem, ha valami nem stimmel? Mert az természetes, hogy őszinte leszek. Aztán ahogy belemerültem a lemez(ek) dalaiba, úgy vált egyre inkább köddé a bennem rejlő feszültség, hogy blues-os, filmzenés, rockos vagy éppen popos dallamokká, égbekiáltó momentumokká alakuljon át.

Make Orwell Fiction Again!

Nem fogok végigmenni a dalokon, nem rakom sem tényleges, sem saját ízlés szerinti preferencia alapján sorrendbe azokat. Hogy miért nem? Mert felesleges, ráadásul a kritikai műfaj talán legnagyobb kliséje, amit maximum úgy van értelme káposztaként felmelegíteni, ha mellé olyan érzelmi utazást mutatunk be, mint amilyet Nick Cave új albuma jelent. Ám a Metropolis talán még ennél is nagyobb utazás, ami már-már Francis Ford Coppola új, hasonszőrű címmel ellátott mozijához, a Megalopoliszhoz hasonlóan megalomán – a jó értelemben véve.

És valóban egy olyan tükröt kapunk, melynek szépen mívelt keretét a kellemesen zakatoló alapra felépített akusztikus gitárdallamok adják, miközben a teljes album 22 dalának nagyobb hányada ebből a tükörből mutatja meg a világnak és társadalmunknak, hogy mivé lett. Nemcsak a zenei stílusok, de a szövegek is nagyon vegyesen érkeznek.

Az egyik számnál a gender-téma merül fel, amit talán nem is lehetne jobban megfogalmazni annál, hogy A nemed nem csak egy jelmez / Amit az ember levet vagy felvesz. Mert ahogy a jóból nem lehet rossz és a rosszból jó, úgy Soha nem lesz / Kékből rózsaszín sem. A jó és a rossz bemutatása; jelenlegi szerepének és pozíciójának visszatükrözése eleve nagyon fontos eleme a lemeznek.

Soulmates

Így akár Leslie Mandoki, A Memory of Our Future albumán megjelent, Ian Anderson fuvolázásával díszített dalnak az áthangszerelt és magyarra átírt verziójában (A világ peremén) is ezt az elemet kapjuk meg. De ott a Passió által ihletett, a Megváltóhoz visszakanyarodó Golgota, a 2021-ből szinte megvalósult próféciaként ránk maradt Az utolsó békeév, és egyik személyes kedvencem, az Égbekiáltó (De profundis), amely a 129. zsoltár szellemében született a nagyhéten, nagypénteken. Ákos számára a lemezeket lezáró daloknak különösen nagy jelentőségük van, az Égbekiáltónak pedig valóban nagy ereje és jelentősége van.
 
 

– Ákos

De ahogy már említettem, a Metropolis a témákban ugyanúgy előszeretettel használja a teljes paletta minden árnyalatát, ahogy zeneiségében. Természetesen a szerelem, a kapcsolatok jellemzői is előkerülnek, miközben dallamok és hangzás terén akár az amerikai blues és tiszta rock jegyei is felbukkannak.

És itt aztán senki sem mondhatja, hogy a Bonanza Banzai 1988-as alakulása, avagy a 36 éve aktív előadó önmagát ismétli, elvégre ahogy az Égbekiáltó magasztos ének-fohásza, úgy az Útközben rock and rollja is olyan rétegeket hánt le a Ákos korábbi munkásságáról, amilyenekre talán soha nem is számítottunk. Mégis, hiába a sokfajta dallam és dalszöveg, a Metropolis dupla stúdióalbum egységes, masszív képet mutat magáról. 

És rólunk.

Ákos: Metropolis

Ez a kép nem szép. Nem szép az alapján, amit az a bizonyos tükör mutat. Nem szép a Necropolis. Lesz, akit fel is fog dühíteni, de ez az indulat már egyre kevésbé szól Ákosnak. Sikerült ugyan kisajátítani, hogy „ne féljetek”, azonban olyan indulatokkal találkozni nap mint nap, hogy ez a két szó sokaknak adhat még lelki megnyugvást. Ákos azonban nemcsak énekel, hanem egy irányt, egy utat választott, azon járva pedig másokat is vezet, függetlenül attól, mit mondanak róla, milyen stílusban.

Szóval amit a Metropolis mutat, az nem szép. De ahogy mutatja? Az már igen. Személy szerint szeretem a technikás, komplexebb zenéket, a keményebb hangzást, a kifejezetten populáris dalok pedig őrületbe kergetnek. Ákos zenéjében és dupla albumán azonban olyan témák vannak, amiket nehéz lenne nem szeretni. Vannak személyes kedvenceim, olyat viszont keveset tudnék mondani, amit tölteléknek érzek. 22 szerzeménynél azért ez elég szép eredmény.

Ahogy összességében a teljes lemez. A kimondottan igényes kiviteltől, a digipackos formától kezdve a hangzásig és a dalszövegekig. Egyedül az AI-generálta képek leptek meg, mert ezek szerintem nem jelentenek művészetet, így nem is adnék teret számukra. Ha viszont azt vesszük, hogy ez fricska, akkor illik a lemez tematikájához, amire Ákos is ráerősített, mikor a megjelenéshez időzített sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy 

És hogy mondjuk, az Arénában hogy fognak szólni az új dalok? Nos, az Akváriumban a lemez megjelenésének apropóján rendezett minikoncert alapján nagyszerűen. Aki jár Ákos-koncertre, az tudja, hogy a színpadon sokkal gitárcentrikusabb és élőbb a hangzás, erőteljesebb az élmény, ami a friss szerzeményekre is igaz. A legnagyobb meglepetést mégis az a múltba való visszakanyarodás jelentette, amit az olyan klasszikus daloknak köszönhettünk, mint A 101-es szoba. Mert a történelem ismétli önmagát, amivel pedig akkor küzdött egy-egy zenész és polgár, az pepitában, de ismét komoly veszélyeket hordoz.

– mondta el Ákos a Metropolis megjelenése kapcsán.