A Partizán-interjú nyomán újból felütötte a fejét az arra vonatkozó vádaskodás, hogy eladtam magam

Nyitókép: Földházi Árpád

„A Horváth Oszkár kollégámmal és velem készült Partizán-interjú nyomán újból felütötte a fejét az arra vonatkozó vádaskodás, hogy eladtam magam. Nos, akkor tisztázzuk, hogy mi eladó, és mi nem az: a munkaerőm és a munkaidőm eladó – az identitásom és a véleményem nem az. A kurzusok tagjai ennek a kérdésnek a megítélésében évtizedek óta teljes értetlenséget tanúsítanak: annyira képtelenek felfogni az általam érvényesített normák mibenlétét, mintha az önbecsülésük múlna ezen. A balliberális kurzusszolgák újra meg újra megállapítják, hogy a narancsmaffia zsoldjában állok, mert időnként a fideszes Indexre írok – a jobboldali kurzusszolgák pedig azt állapítják meg ugyanilyen magabiztosan, hogy a szocialista maffia zsoldjában állok, mert korábban meg az MSZP-s Hírklikkre írtam. Nos, én nem így működöm: elutasítom a törzsi logikát. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni azt a korrupt szemléletet, amely szerint »aki fizeti a számlát, az rendeli a nótát« – nálam nincs kívánságműsor.

Visszautasítom azt az álláspontot, amelyik szerint nincs függetlenség, csak egyik vagy másik kurzus szolgálata létezik. Aki ettől érzi biztonságban magát, az éljen feudalizmusban – én polgári társadalomban akarok élni. Ha ez nem adottság, akkor is ennek a normáit rendezem be magam körül, hátha előbb-utóbb elegen tesszük ezt, és egy nap megszületik. Nem vagyok hajlandó arra figyelni, hogy melyik orgánum melyik politikai törzs tulajdonosi köréhez tartozik, és eszerint dönteni arról, hogy hová írok, vagy hol szólalok meg – az alapján hozom meg ezt a döntést, hogy korlátoznak-e a véleményem kifejtésében. Nem fogadom el, hogy a Hírklikknek leadott cikkek MSZP-s publicistává tesznek, se azt, hogy az Indexen megjelenő írásaim nyomán fideszes véleménymondó, vagy az Orbán-rendszer kollaboránsa lennék. Abban a pillanatban, amikor egy ország népe elismeri ezt a szekértábor-logikát, megszűnik a polgári társadalom, és egy polgárháborúba tartó, weimari menetelés veszi át a helyét. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az minősíti az írásaimat, vagy a rádió- és tévéműsoraimat, hogy azok hol jelennek meg: ragaszkodom ahhoz, hogy az általam leírt szövegeket meg az általam kimondott szavakat igenis és mindig is a tartalmuk minősíti. Meggyőződésem, hogy ahol és amíg szabadon leírhatom a véleményem, ott annak a véleménynek a keresztmetszetében sajtószabadság van.

Soha egyetlen kurzus sem hordozott a tenyerén, így soha nem is volt más választásom, mint akárhová írni – de nagyon nem akármit. Amíg a szememet kiveri, hogy a környezetemben szinte minden értelmiséginek látszó írástudó szolgaian igazodik annak az orgánumnak az irányvonalához, ahonnan a megélhetését reméli, addig én ellenigazodom: jobboldalon a baloldali határt feszegetem, baloldalon a jobboldalit – így tartok egyensúlyt, így törekszem arra, hogy konszolidáljam a nyilvánosságot, és így biztosítom, hogy ha egy orgánum teret ad a gondolataimnak, akkor ott az autonóm véleménynek és az ideológiai mérsékeltségnek a tisztelete jelen legyen. Nem szándékozom megkönnyíteni egyetlen munkaadómnak se, hogy foglalkoztasson, ha pedig így is kellek, akkor elvégzem a munkát, és felveszem az érte járó pénzt. Nem érdekel, ki utalja, csak az számít, hogy a lelkiismeretemmel meg a szakmai és a kulturális normáimmal egyező tartalmat gyártsak. Senkinek nem kell úgy gondolkodnia, ahogy én teszem, de kéretik megérteni és elfogadni. Hiszem, hogy egy polgár így működik.”