A magyar érdek a legfontosabb

Nyitókép: Képernyőfotó

„Történetek sokaságát mesélhetném olyan újságírókról, szerencselovagokról vagy nagyon is komoly, de felelőtlen emberekről, akik többet járnak valamely állam budapesti nagykövetségére, mint a munkahelyükre. Hogy miért teszik, csak találgatni lehet, de tegyünk erre mégis kísérletet. Valaha tisztes áljobboldali, ma már harsány ellenzéki újságíró mesélte nekem egy szakmai úton, hogy az amerikai nagykövetség mindent megtesz az ő elcsábítására.

Azonban – tette hozzá – neki sem ösztöndíj, sem ingyen utazás, sem vállveregetés nem kell, szégyellné az ilyesmit. (Hogy azóta bejár-e rendesen, ahogyan illik, arra nyilván síri csend volna a válasz…) Konkrétan tudom azt is, hogy azok az újságírók, hírmagyarázók, kommentátorok, akik látszólag szabadon és szépen hintik az igéket a magyar közönségnek, milyen előélettel kapcsolódnak »másik« identitásukhoz. Hogy a moszkvai IMO-n annak idején akadhatott olyan magyar hallgató, aki nemcsak az MSZMP, de az SZKP tagjaként is lelkesedett a megbonthatatlan szovjet–magyar barátságért.

Hogy a német baloldal hogyan terjeszti ki a csápjait, hogyan igyekeznek befolyásolni magyar újságírókat brüsszeli jutalomutakkal, szép szállodákkal, fontos emberek körüli sürgölődéssel. Vagy éppen – amint Ulfkotte könyvében olvashattuk – merő véletlenségből svájci órákat, pénzt, luxusnyaralást ajánlanak azoknak, akik hajlandók szolgálni őket.

Hosszú volna mindezt elmesélni, különösen egy kívülállótól. Hiszen amíg ezek a játszmák rendületlenül folytak, mi éppen nem értünk rá. Nem azért, mert nem láttuk, nem tapasztaltuk, hogy létezik egy másik út, mind­össze nem akartunk elbódulni. Merthogy így az ember garantáltan elveszíti Arany Jánost, Németh Lászlót, de a szülei tisztességét, a saját életét, sőt a Balaton vizét, a puszta csendjét, az erdőt, a homokhátat is.

A helyes nemzeti közgondolkodás azonban nemcsak édes teher, de minőségi kérdés is: enciklopédikus, átfogó, alapos tudás nélkül hiányos az a szolgálat.

Nem arról van tehát szó, hogy köldöknézést ajánlunk táguló szellemiség helyett, hanem pusztán józan észt, hogy kirostáljuk, ami nem annyira fontos számunkra. Ha ugyanis nem szolgálunk két urat, pusztán családi ügyekben veszünk részt, hűségesebbek lehetünk önmagunkhoz. És persze ha nem mondjuk ki végre, hogy számunkra a magyar érdek a legfontosabb, és ebben nem akarunk osztozni másokkal, akkor bűnt követünk el a sajátjaink ellen.”

***