Wass Albertnek igaza lett: elvásott a veres csillag, de örök mementóként velünk marad

Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Róka László

„A múltat végképp eltörölni / Rabszolga had, indulj velünk!” – hangzik el az Internacionáléban, mely annak idején még az MSZP egyik rendezvényén is felcsendült. Később azzal takaróztak, hogy magánakció volt, de egy szó, mint száz: csak zengett az az „éhes proletár”. Mi pedig jól tudjuk, a vér nem válik vízzé.

Valahogy ezek a sorok ugrottak be, mikor olvastam, hogy beindult a hőbörgés azt követően, hogy kiderült, kereszt kerül a Citadella talapzatára. Egy kereszt, mely „az 1100 éves magyar államiság, a nyugati kereszténység és az európai kultúrkör legfontosabb szimbóluma”, olvasható Hauszmann-program hivatalos közleményében. Történetesen arról a talpazatról van szó, melyet a sztálinista Borisz Jofan tervezett, és melyen korábban a szovjet katona szobra állt. 

A kommentek némelyikét olvasva felmerült bennem, hogy 

Az egyik személyes kedvencem az a megjegyzés volt, hogy „tiltakozom a Szabadság szobor vallási jelképpel történő kisajátítása ellen”. 

Ekkor idéződött fel bennem, hogy

mely még a rendszerváltás után 20 évvel is ott sasolt egy obeliszk tetején, az általános iskola mellett. Hol halkabban, hol erősebben fejeztük ki ezzel kapcsolatban nemtetszésünket jó páran. Édesapám párszor csitított is, mikor kamaszos hevülettel emeltem fel  a szavam a kommunistákkal és azokkal szemben, akik a világháború idején ott „felejtették”.

A dobozi vörös csillag ügye a nemzetközi sajtót is megjárta, még a francia Le Figaro is beszámolt arról, hogy mind az egykori református lelkész, mind a faluba 1999-ben visszatérő Wenckheim-leszármazott is csatát vívott azért, hogy az obeliszk – melynek a tetején ott csücsült az évtizedek alatt egyre csak repedező csillag – átkerüljön a temetőbe.

A település korábbi vezetése a szükséges szerveknél többször is lépéseket tett, hogy az obeliszk a csillaggal együtt elkerüljön a fal középpontjából, de mindig megakadt az ügyintézés valahogy. Aztán egy nap sárga festék érkezett, mellyel lemázolták a csillagot, 

Aztán az évek során egyre csak vásott, ahogy Wass Albert írta, és végül 2011 őszén vandalizmus áldozata lett, darabjai egy talicskában végezték. Hogy végül ezek hol leltek örök nyugalomra, és mi lett az ügy kimenetele, az már balladai homályba vész... De az obeliszk azóta is ott áll, égbe meredező vasrúdjával, egyfajta mementóként. Igaz ez a Citadella talpazatára is. 

Søren Kierkegaard dán filozófus örökérvényű szavai, hogy „Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de előretekintve kell élni”. Így vagyunk ezzel sokan: a múltbeli történéseken nehéz sokszor nem keseregni, de előre kell tekinteni. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy eleink miken mentek keresztül a különféle elnyomó hatalmak miatt.

A gellérthegyi kereszt számomra olyan, mint az auschwitzi haláltáborban a mártírhalált halt lengyel Kolbe atya emlékműve az egykori éhségcellában: 

A múltnak azt, hogy nem feledjük, ami történt, a jelennek és a jövőnek pedig, hogy ne engedjük, hogy ez a megannyi rémtett újból megtörténjen. S nem utolsó sorban, tudjuk, hogy mi az a fundamentum, amely évszázadok óta befolyásolja akarva, akaratlanul az életünket.