Ann Ronan Picture Library / Photo12 via AFP
„Régi szokásom, hogy időnként megállok a könyvespolcom előtt, igyekszem valami újat, eddig nem olvasott regényt, novelláskötetet, útleírást, versgyűjteményt találni. Aztán gyáván és hitehagyottan leemelek egy olyan könyvet, amit már olvastam. Vagy talán nem is gyávaság, inkább ösztönös érdeklődés? Hiszen ha például az egykori kötelező olvasmányokra gondolunk, be kell vallani, hogy Molière-től Bulgakovig hiába olvastuk el középiskolásként a fél világirodalmat, nem igazán értettük, amit elolvastunk. Vagy fogalmazzunk inkább így: nem a lényeget, hanem a körülményeket értékeltük bennük, élettapasztalat híján nem a valóságos helyzeteket, hanem az író stiláris, írásformáló készségét ízlelgettük.
Így aztán a minap leemeltem a polcról Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját, amit persze nem kell bemutatni a tisztelt olvasónak. Elég legyen csak annyit mondanom, hogy ezúttal a Fülöp Zsigmond fordította 1922-es kiadás akadt fent az idő örvényében. Fogalmam sincs, hol vettem, kitől örököltem vagy kaptam ezt a könyvet, de talán nem is lényeges. Annál nagyobb meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ez a regény vajmi kevéssé hasonlít a tizenévesen olvasott kalandos históriára.
A talány megfejtésére persze felnőttként bukkan rá az ember: magyar fordításban nem egy, hanem két Robinson létezik. Létezik egyrészt a teljes, Defoe által megírt regény (a második világháború előtt leginkább ez terjedt el), aztán valaki kitalálta, hogy az eredeti anyagból összefabrikálja az úgynevezett ifjúsági változatot.”