Miközben azon tanakodtam, hogy mi a helyénvalóbb, hogy a Szabadság szoborra rakják a keresztet vagy Fásy Ádámra...

Nyitókép: Hont András Facebook-oldala

„Miközben azon tanakodtam, higy mi a helyénvalóbb, hogy a Szabadság szoborra rakják a keresztet vagy Fásy Ádámra, eszembe jutott ez.

Erdély Miklós

Kitüntetéseimről

Születésemnél fogva alkalmas vagyok a kitüntetésre. Ugyanis a bal mellkasom jó egyharmaddal nagyobb, ha ugyan nem másfélszerese a jobboldalinak. E ritka rendellenesség következtében széles felületet kínálok az érdemrendek számára, s talán ennek köszönhetem, hogy feljebbvalóim néhány találkozás után, többnyire mondvacsinált érdemek alapján, kitüntetésemre szánják el magukat. Így gyakran néztem feljebbvalóim szemébe és álltam acélos tekintetüket, melyből csak úgy áradt a meggyőződés, hogy ez esetben valóban »rátermett« egyént ér a megtiszteltetés.

Háromsoros rendjelsorozatom azonban mégsem volt sosem teljes, az állandó pótlás ellenére foghíjak éktelenkedtek benne; bizonyos időszakokban majdnem teljesen kiürült, előfordult, hogy mindössze csak 2-3 nyavalyás érem tengődött rajtam. Rejtélyes módon tönkrementek, megmagyarázhatatlan gyorsasággal elhasználódnak, megpenészednek, korrodálnak, vagy néhány hónap alatt egyszerűen lerohadnak rólam. Mások lecsúsznak, elvesznek, egyik-másik egészen gogoli módra leválik, elbújkál, s ha rátalálok, úton-útfélen visszaszemtelenkedik. Magam részéről nem rajongok különösebben a kitüntetésekért, annál kínosabb a városban romlott, némelykor már kellemetlen szagot is árasztó fityegőkkel járkálni Ilyen esetben természetesen azokat magam távolítom el, a szemétre, a szagosabbakat a tűzre, vagy a W.C.-be vetem. Rendjeleim elfogadható állapotban való tartása mindenesetre állandó elfoglaltsággal jár, de körülményeim és sajátos predestinációim folytán azoktól végképp eltekinteni nem tudok.

Vannak viszont szívemhez közelebb álló, bizonyos szempontból titkos kitüntetéseim is. Ezeket zubbonyom belső oldalára, a bélésre varrom. Mivel jóval nehezebben pótolhatók, és a melengetéstől romlandóbbak is, gondosabb, sűrűbb fertőtlenítést igényelnek. Mégsem teljes a sorozat itt sem és ez a tudat kifejezetten nyugtalanít, a velük való bensőséges kapcsolatomat zavarja. Mint valami kis kamarakórus veszik körül a szívemet, s karnagyi ütemére nagy odaadással dalolnak. Én azonban elégedetlen vagyok laza és bizonytalan zengzeteikkel, énekük gyakorta bántóan hamis. Mikor teljes önfeledtségükben fülsértően disszonáns hangokat eregetnek, szenvedő arccal a szívemhez kapok, hogy elhallgattassam az elviselhetetlen kornyikálást. Társaságban nem kis aggodalmat keltenek görcsös mozdulataim, sokan azt hiszik, hogy szívbajos vagyok. Feljebbvalóim előtt természetesen amennyire tudok, uralkodok magamon, nem akarom alkalmatlanságomat nyilvánvalóvá tenni. Hogy a belső oldalon sem képes létrejönni a kívánt harmónia, az éremsorozat hiányos voltának és az állandó csereberének tulajdonítom. Ha egy komplett, összeszokott együttes alakulhatna ki belül, megszűnnének az idegőrlő disszonanciák, kellemes és megnyugtató lenne végre a dal. Egyelőre, sajnos minden elővigyázatosság, fertőtlenítés és tartósító kezelés ellenére, hol egyik, hol a másik nehezen megszerzett titkos kitüntetésem váratlanul megfolyik és alig fokozható szégyenérzetemtől kísérve a nadrágomba csorog.”