Hiába Von der Leyen delirálása arról, hogy ő „háborús elnök” lenne – a kép egészen lesújtó

(Nyitókép: MTI/AP/Iryna Rybakova)

Az események alakulása mind Ukrajnában, mind Izraelben a helyi konfliktusok eszkalációját vetíti előre. Ukrajna esetében az újabb világháború, Izrael kapcsán pedig regionális konfliktus rémképe fenyeget, amely a teljes Közel-Kelet destabilizációját vonhatja maga után. További hasonlóság, hogy mindkét fegyveres konfliktus érdemben kapcsolódik az energiához: Ukrajna tranzitországként fontos láncszem térségünk szempontjából, Izrael pedig a legnagyobb olaj­termelő országok szomszédságában van, egy nagyobb háború ott a globális energiabiztonságot veszélyeztetné. Mindkét konfliktus súlyos veszélyt jelent a nyugati világrend tágabb értelemben vett biztonságára is, a nyugati politikai elit mégsem lép fel a békés rendezésért. Pedig az is világosan látszik, hogy az Egyesült Államok katonai ereje véges,

Ukrajnában a 2022 februárja óta folyó harc váltakozó sikereket hozott a feleknek, ám a tavalyi patthelyzet és az ukrán ellentámadás totális csődje előre jelezték, hogy az ukrán fél képtelen lesz fordítani a háború menetén. Ezt az idei harctéri események is igazolják, hiszen az oroszok folyamatosan előrenyomulnak, és már most kétszer annyi területet foglaltak el, mint az ukránok tavaly vissza. Hiába Brüsszel harcias nyilatkozatai és Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök delirálása arról, hogy ő „háborús elnök” lenne, nincs az a mennyiségi liberális morál, amely érdemi hatással lenne a háború alakulására. 

A liberális média feltűnően ünnepelni szokta az orosz veszteségeket – ami visszatetsző emberek halála esetén –, de valahogy rendre elfelejti azt, hogy a háborút két fél vívja, és az ő hadi képességeiket kell összehasonlítani. Minden nyugati támogatás ellenére egyértelmű, hogy Ukrajna innen már csak rosszabb tárgyalási pozícióba kerülhet. Ezen nem változtatnak az olyan pr-akciók sem, mint a mostani kurszki betörés, ahogy Hadik András egyébként bravúros berlini „huszárcsínye” sem befolyásolta érdemben a háború menetét. Ukrajna bizonyította, hogy még mindig meg tudja lepni és alázni az oroszokat, de milyen áron? Pont azokat az erőit veti be Kurszk alatt, amelyek elengedhetetlenek lennének, hogy a Donbaszban széteső frontot stabilizálni tudják.

Lassan az ukrán vezetés is kezdi elfogadni a makacs tényeket, és ma már Volodimir Zelenszkij elnök is szokott óvatosan tárgyalásokról beszélni, sőt hivatalosan a kurszki támadásra is azért került sor, hogy az ukránok jobb tárgyalási pozíciókat vívjanak ki – márpedig ennek csak akkor van értelme, ha lesznek tárgyalások is. Brüsszel azonban továbbra sem akar engedni, a Lukoil-ügy és a nemzeti kártya képében megindított politikai támadás hazánk ellen azt mutatja, hogy 

Izraelt az Iszlám Ellenállási Mozgalom október 7-ei meglepetésszerű támadása kényszerítette bele egy olyan konfliktusba, amely beláthatatlan időre véget vetett a Donald Trump Ábrahám-egyezményei által kikövezett közel-keleti megbékélési folyamatnak. A támadást végrehajtó Hamasz Irán proxihálózatának a része, így logikus az az elképzelés, hogy Teherán állt az akció mögött. Főleg, ha feltesszük a kinek az érdeke? klasszikus kérdését, hiszen azt láthatjuk, hogy Irán azóta erősödött. A heves gázai harcok és a civil áldozatok nagy száma miatti felháborodást a saját javára tudta fordítani, miközben térségbeli fő ellenlábasa, Szaúd-Arábia nem tudott olyan hevesen reagálni, hiszen ő maga is az Ábrahám-egyezmények aláírói között volt. Ráadásul az Oroszországgal ápolt egyre szorosabb együttműködés és a BRICS-tagság is azt mutatja, hogy Iránnak sikerült kitörnie az előző évtizedek geopolitikai elszigeteltségéből. 

Izraelben – politikai képességeit ismét megcsillogtatva – minden várakozás ellenére hatalmon maradt Benjamin Netanjahu, holott a közvélemény őt okolta azért, mert az ország hadseregét és titkosszolgálatát meglepetésként érte a nagyszabású támadás. Netanjahu jól látja, hogy Izrael további fennmaradásának záloga az, ha helyre tudja állítani a terrortámadás előtt meglévő elrettentést, mint például a libanoni síita politikai-félkatonai Hezbollahhal szemben 2006-ban. Ezért is vonult be az izraeli hadsereg a Hamasz által uralt Gázai övezetbe, pedig lehetett tudni, hogy elhúzódó és véres konfliktus várható; az övezetben évek óta készültek egy ilyen támadásra. Miközben a gázai harcok zajlanak, Izrael egyik szemét a Hezbollahon és Iránon tartja. Teheránnak nem érdeke a közvetlen konfrontáció Izraellel, hiszen azzal az október 7-e óta elért nyereségeit tenné kockára. Azonban egyre kevésbé tudja figyelmen kívül hagyni Izrael azon lépéseit, amelyeknek a célja az ország bosszantása. Így a Forradalmi Gárda tisztjeinek megölése Damaszkuszban vagy a Hamasz politikai vezetője elleni merénylet Teheránban az iráni elnök beiktatása idején

Egyelőre csak fenyegetőzésig jutottak amely ebben a térségben egyébként sem szokatlan. A felek most valószínűleg mérlegelik stratégiai érdekeiket. Irán tisztában van azzal, hogy egy közvetlen összeütközés Izraellel az amerikai fél bevonását is jelentené, az pedig olyan konfliktus, amiből nehezen kerülne ki győztesen, ám az újabb súlyos sértésre reagálnia kell valahogyan. Hogy ő maga vagy proxijai útján mér válaszcsapást, a következő időszakban derül ki.

Ez a fajta stratégiai gondolkodás már-már szokatlan a nyugati kultúrkör országaiban, ahol rendszeresen egy szűk liberális elit hozza a politikai döntéseket, már-már ezoterikus morál- és egyéb, politikailag nehezen értékelhető szempontok mentén. Ebben a megközelítésben a béke egyáltalán nem kívánatos, amit jól mutatnak az elképesztő brüsszeli kijelentések a háború folytatásáról, sőt fokozásáról. A liberális fősodratú média hangvétele pedig egyértelműen olyan, mintha az 1940-es években a Völkischer Beobachtert olvasná az ember. 

 Orbán Viktor békemissziója éppen ezért volt mind időzítésében, mind tartalmában diplomáciai bravúr, amely megmutatta, hogy a felek mindegyikével lehet tárgyalni. A magyar kormány azonban önmagában nem elég ehhez a döntéshez, szükség lenne hozzá Donald Trump vissza­térésére is, ami újra a normalitásnak adna teret Washingtonban. Csak reménykedni tudunk benne, hogy az amerikai választópolgárok is érzik azt a világrendszerváltást, amiről a miniszterelnök beszélt Tusványoson, és nem szavaznak olyan vezetésnek bizalmat, amely a Nyugat érdekei ellen cselekszik, kizárólag ideológiai célokból.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.