Wake Me Up When November Ends – Háborús fatalizmus van itt és a művészet sem korlátozza

„Az ezredvégi nemzedék Magyarországán Amerika bűvöletében nőttem fel. A kiskamaszok érdeklődését a zenetévék, mp3-lejátszókon vándorló slágerlisták, és a józsefvárosi piacon beszerezhető hamisított rapper-rocker-deszkás kiegészítők, és az akkor még friss és izgalmas valóságshow-szemét határozta meg. A csapból is Nelly és Kelly emancipált fekete külvárosi románca, Avril Lavigne gördeszkás meseországa folyt - de a lelkünkbe égett Eminem 9/11 utáni sötét iróniája és a Green Day dühös pacifista punkja, háborúellenes balladái is.

A könnyűzene mindig a baloldali társadalomkritika területe volt. Nem meglepő, hogy a kétezres évek minden valamirevaló popsztárja ellenezte, hogy a terrorveszélyből fakadó pánikot demokráciaexportba csomagolt vérontással próbálják orvosolni. A kor politikai elitje persze ettől még javában gabalyodott Irak és Afganisztán véres, költséges és megalázó véget érő kísérleteibe (Forever Wars). Ez volt az a korszak, amikor az Amerika által dominált világrend még ereje teljében volt, a fősodratú kultúra viszont már tudatában volt e rend törékenységének és olykor erőszakos álszentségének.

Nem gondolom, hogy popsztároknak, főképp: balos társadalomkritikusoknak kellene meghatározniuk egy állam külpolitikáját (vagy amúgy bármit). De a művészet olykor mégiscsak felhívja a figyelmet univerzális igazságokra. És húsz évvel ezelőtt még voltak ilyen egyetemességek a szívünkben: még nem számított árulásnak a háború ellen beszélni. Ezért találkozhattak a frissen (újra) a nyugat részévé vált Magyarország kamaszai az örök és feszítő ballada-igazsággal, hogy az öreg héják háborúit szegény, munkásosztálybeli fiatal fiúk kényszerülnek megvívni. Ezért láthattuk a neoliberális Tony Blair és neokonzervatív George Bush törleszkedését kipécézve George Michael túlfűtött videoklipjében (Shoot the Dog). Ezért mehetett Eminem frontálisan szembe az iraki háborúval és adhatott tucatnyi fricskát Bush és Cheney politikájának (Mosh, Without me, Rap Game).

Eltelt tíz év, és egyetemi (egyben: az ifjúkonzervatív mozgalomból inspirálódó) éveim alatt behatóbban tanulmányoztam a neokonzervatív gondolatot. Megértettem, hogy egy kiemelkedő filozófus gondolataiból merítő és a kommunizmus feletti végleges diadalhoz segítő eszmét is korrumpálhat a hübrisz. Reagan elnök szovjet befolyás ellen magabiztosan fellépő szoboralakját (Szabadság tér), a saját talapzatát fellazító nyugati világrend váltotta fel. A neokonok eredetileg a szövetségesek és ellenségek közötti szofisztikáltabb manőverezést ajánlották – valahol Carter emberjogizmusa és Kissinger tiszta realizmusa között, az iráni hatalomátvételhez hasonló blamák elkerülése érdekében. A vasfüggöny után viszont csak a moralizálásba öltöztetett cinizmus maradt. És a végén blamák blama hátán, Kabulban, Bagdadban, Tripoliban.

Ekkortájt olvastam Jonathan Franzen szívszorító magnum opus-át, a Szabadságot is. Ez a könyv nemcsak fantasztikus lélekrajzok tárháza, hanem korhű szorongásnyomata is a kétezres évek erényfitogtató amerikai liberális értelmiségének is. Kulcsfontosságú szál a zöld-baloldali főszereplő toleráns intoleranciája, egyúttal zsigeri apai féltése a neokon elitbe és háborús fegyverbizniszbe keveredő fiát illetőleg. A háború és az azon való nyerészkedés akkor még morális választóvonal volt. Vagy lehet, hogy már akkor sem volt? Csak az számított volna, hogy a mindenkori jobboldal hogyan bélyegezhető meg a gonoszság vádjával?

Egy pillanatra engedjük meg, hogy a vérontás elleni kiállás akkor még önazonos érték volt. Bár a pacifizmus a valóságban sajnos nem lehet az államvezetés mindenkori vezércsillaga, az bizonyos, hogy a háborúk megelőzése, elkerülése és a szenvedések enyhítése a politika legfőbb feladata. Ennyiben pedig mindig van igazság azoknál, akik a háborúk ellen beszélnek. Főleg, ha olyan felesleges és pusztító háborúkba keveredünk újra és újra, mint a nyugat az elmúlt évtizedekben. Magyarként, Európa és a nyugat büszke részeként, Amerika barátaiként emiatt ugyan nincs okunk az örömre.

Csak eltelt még tíz év. A nyugat feszítő belső válságait ma évtizedek óta nem látott háborús eszkalációkban kompenzálja, közben pedig a világdominancia is fakulni látszik. Még több törékenység, még több biankó csekkes erőfitogtatás az uralkodó elitek részéról. Ebben az instabil helyzetben emelik a tétet az európai és amerikai politikusok és véleményformálók minden nap. Egyre inkább olyan érzés kerít hatalmába, mintha az első világháború kezdetét elbeszélő Alvajárók című történelemi monográfia (Christopher Clark) lapjait írná újra a világsajtó. A háborús kockázat nem vicc, és ami az egyik percben még távoli és irreális perspektíva, az hirtelen húsbavágó valósággá is válhat.

Miközben a szakértői osztály jóslatai és vállalásai évről évre és hónapról hónapra dőlnek meg, masszív erők győzködnek minket a háborúba való minél mélyebb bekapcsolódás szükségéről – az egyetlen morális szempont szerintük az (egyébként tényleges) aggresszorok legyőzése lehet. A békeajánlatok lesöprődnek az asztalról (ott sem voltak), a háborúk kitörésének kevésbé egyoldalú történeti okai háttérbe kerülnek (konteó, nem is voltak ilyenek), a kétkedés és vonakodás pedig elfogadhatatlan (aki nem velünk: ellenünk).

Hol van most a popkultúra? Hol van most a színes, dühös, ironikus nyugati popzene? Hol vannak a háborút gerjesztő politikusok elleni fricskák? Mikor áll ki ma a béke érdekében a művészvilág színe-java? A palesztinok szenvedésére még csak-csak felhívják a figyelmet (ilyenkor olykor a ló túlsó oldalára is átesnek), de az ukrán háború és a fokozódó ázsiai helyzet tekintetében valahogy nem hallani a béke hangjait.

Pedig lehet Putyin háborúja (kétségtelenül az is!) is olyan, amiben a nyugat is erősen tudja gerjeszteni a feszültséget és lelketlenül tud kibickedhet ukrán anyák fiainak vérével. Kijev elit lakóövezeteiben csak napi öt órán át van már áram, de mi a veszteségek (és szenvedések) minimalizálása helyett az Oroszország belsejébe való bombázgatást finanszírozzuk és stafírozzuk. Ideje elgondolkodni. Nehéz nem együttérezni a megtámadottakkal és nem elismerni joguk az önvédelemre – de ez nem azt jelenti, hogy egy megnyerhetetlen és minden ukrán emberi-anyagi erőforrást felemésztő háborút helyes lenne saját pénzünk, biztonságunk (és az ő vérük) nem kímélve időben és térben kiszélesítenünk. Ez akkor lehetne stratégiailag és morálisan akár csak mérlegelendő, ha a győzelem lehetősége is meglenne. A sokadik túlzóan optimista jóslat megdőlte után egyre világosabb, hogy nincs.

A nyugati neoliberálisok és neokonzervatívok rettenthetetlen háborús stratégiáját (céljában, eszközeiben, indokaiban, hatékonyságában) számtalan elismert nyugati tudós és elemző kritizálja (hirtelenjében ők kevéssé elismertek). Ébred a kaliforniai tech-vállalkozók elitje is és mindenféle alternatív csatornákon törnek fel a másként gondolkodók búvópatakjai. Aki kritizál, még mindig orosz- és kínaibarátként van ábrázolva. De ezt nem engedhetjük és nem is lesz már sokáig tartható – Palo Altotól Budapestig és vissza, ízig-vérig a nyugat szerves részei vagyunk. Szívünk a saját hazánkért és közös civilizációnkért dobog. Van egy-két szavunk ahhoz, merre menjen a hajó.

Az establishment gondolatainak veszélyességéhez a történelmi track recordot és az általuk gyakorolt hatalom mértékét tekintve kétség sem férhet. Nem látszik, hogy kiérlelt tervvel és megoldással rendelkeznének a morális felsőbbrendűség, az érték- és szabályalapúság szelektív fitogtatása mellett. A világ ebben a pillanatban annyit remélhet, hogy novemberig kihúzzuk, és akkor talán jön egy korrekció. Vagy azért, mert veszítenek, vagy azért, mert nem. 

Ma mindenki a saját háza táján söprögethet.  Magyar szabadelvű barátaimtól csak annyit kérnék: legalább ne röhögjék ki a kor legfontosabb politikai kérdésfeltevését.”