Amire a Diákhitel Központ a magyar viszonyokért nemrég még lelkesedő, most már katasztrófáról szónokló egykori vezetője jó ideje nem válaszol minden kétséget kizáróan és egyértelműen, az a béke és a háború kérdése. Pedig ma ez Európa talán legégetőbb problémája, egyúttal a hazai kampány központi témája. Lenne mit mondani maszatolás és hárítás helyett.
A NATO karnyújtásnyira került ahhoz, hogy mint védelmi szövetség aktív támadó félként lépjen fel Ukrajnában Oroszország ellen,
kockáztatva ezzel a harmadik világháború kitörését. A fegyverek után már katonákról, no meg általános európai hadkötelezettségről megy a gondolkodás. Közben északi szomszédunknál százezrek vesznek oda, aki pedig ezt szóvá teszi, azt Vlagyimir Putyin barátjaként bélyegzik meg, úgy, hogy közben lehet, ez már magukat az ukránokat is zavarja. Hogy az országuk felszámolása árán is akarnák folytatni az esélytelennek látszó küzdelmet, nos, arról nincs, nem is lehet információnk.
Érdemes leegyszerűsíteni a dilemmát:
ha azt mondja valaki, hogy békepárti, úgy, hogy szerinte a harcokat az utolsó orosz katona Ukrajnából való, az illúziók birodalmába tartozó kikergetéséig kellene folytatni, akkor ő valójában a háborúpárti.
Ezzel szemben valóban békepárti, ha fegyverszünetet és fegyvernyugvást követel valamennyi féltől. Ezt már csak azért is tisztázni kell, mert lassan ott tartunk, hogy egyesek az utóbbit követelő politikusokat
és közéleti személyiségeket nevezik uszítónak.
Az, hogy az Európai Unió hogyan kezeli a kialakult világpolitikai helyzetet, szembe tud-e helyezkedni akár az Egyesült Államokkal is bizonyos ügyekben, ha az érdeke úgy kívánja, bizony a mostani EP-választás talán legnagyobb kérdése. Tudjuk, az Európai Parlament csupán egy a számos uniós intézmény közül, ám ha a társadalmak egyértelmű üzenetet küldenek Brüsszelbe a hogyan továbbról, annak igenis lehet hatása a folyamatokra.
Ez tehát a tét, amit érdemes észben tartani,
még akkor is, amikor ellepi a fejünket a politikai trash újabb és újabb hulláma, Magyar Péterrel és rajongóival.